Igazi feszültséget itt a „végtelenség szomja” gerjeszt, az Úr háza iránti buzgalom. Amit tőlük hallok, nem „hencegő kivagyiság”, ami a fiatal plébános, Kövesdy Zsolt szavaiból is kiderül. Öt esztendeje vezeti a Szent Márton püspök védelme alatt álló egyházközséget, s közben főiskolán is tanít. Sokoldalú, értékvédő pap. Tudja, Kunszentmárton „csupa történelem”. A szántókon, a kunhalmok tövében, amit kivet a föld, azt régészek viszik teherautókon, mint leleteket. Ami töredék marad, ő szedegeti össze. Kinyitja ládikáját: kőbalta-fragmentum, koponyacsont-maradvány az öreglyukkal kandikál, és jó néhány cserépdarab. Kőkor, bronzkor tudósít messzi ezredek népéről. Az életfolyamat sohasem szakad meg. Így is gondolkodik a lelkipásztor a nemzedékekről: tudja, a történelembe testálódott hit, szeretet a hiteles, nem az „álmodozás”. Ekként gondolkodik a valláslélektanról is, amit főiskolán tanít. „Mindebben folyton egy és ugyanaz a szó tér vissza: szeretet. Az Isten lényege a szeretet” – idézi Babits Mihályt. Létezhet akár egyetlen közösség, amely nem erről tanúskodik – ellentmondások, ütközések ellenére is? Az emberi természet soha nem tagadja meg magát.
A plébános 2008. november 9-én, a Szent Márton-búcsú keretében hirdette meg a következő évre a templom fölépítésének kétszázhuszonötödik évfordulóját, 2010-re pedig a kibővített úrhajlék fölszentelésének centenáriumi évét. A hit éve változatos estéket jegyez. Például a megyés főpásztor, Kiss-Rigó László a zsinat óta eltelt fél évszázadot értékelte. Vannak soron kívüli ünnepek, amelyek sok évtized távlatából reprezentálják Kunszentmárton hitéletét. Ilyen 1916. november 4-e. Háborús célokra ekkor vitték el a templom három harangját. Hét év után öntettek újakat. Erre emlékezni kis eseménynek tűnhet. De az-e? Ezt már Józsa László tanár, helytörténész fűzi az előzőkhöz. Ő két és fél évtizede elnöke a képviselőtestületnek. Keresztény humanista. Négy éve jelent meg könyve a település katolikus templomáról (Isten hajléka az emberek között, METEM-kiadás). Kitekint minden részletre, összegző tudományos munka. Szent Bernát szavaival a „szent szeretet (szerelem) pecsétje ragyog rajta”. Laci bácsit négy évtizede ismerem. Az est-órában a plébánia közös asztalánál ülünk többen, őt a szentmártoni történelmi múltról faggatom, templomuk históriájában századokról, hiszen valamennyi szentély a végtelen jelenlétről tanúskodik. A táj is a templom „része”, magas tornya messze viszi a látást. Tágas az Alföld. – Erről éppen az Új Ember írt 1973-ban (!) megszépült templomunk ünnepén – hallom a folytatást. Ez a táj apró részleteiben is temérdek értéket, szimbólumot rejt. Hatvan méter magas tornyunk elődje a XIII. századtól hirdeti: Isten országa a lélekben él. Nem tudjuk, hogy a magyar és a kun eredetű lakosság mikor lett kereszténnyé, de az a körülmény, hogy az okmányok 1447-ben „szent” jelzővel (Zent-martonszállása) illetik, bizonyosra vehető, hogy a lakosság keresztény volt, és tekintélyes községe lévén a Kolbászszéki Kunságnak, joggal feltételezhető, hogy nem csupán temploma, hanem plébániája is volt. 1541-ben Szapolyai János özvegye, Izabella királyné a Szent Koronával – Budáról Lippa felé utaztában – megszállt Kunszentmártonban, és egyik itt elhalt lengyel vitézét eltemettette. Aztán jött a török, s középkori településünk végleg eltűnt a föld színéről. A templomromokat Rómer Flóris bencés archeológus 1876-ban még látta.
Amikor szóba hozom, hogy Kunszentmártont a „Dicsértessék” községének nevezték, Laci bácsi máris fonja a históriát.
– A második világháborúig. Egyedülálló hagyomány ugyanis, amely 1783-tól volt szokásban. Eszerint a toronyőr (itt „tormos” a neve) kötelessége volt a harangozáson kívül a nap minden órájában, éjjel és nappal az óraütés elhangzása után a torony sétáló, keleti oldalára állva a Dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntést elkiabálni – éneklésszerűen. A köszöntés mindenkit megnyugtatott: Valaki mindig ébren van, s ezt az ügyeletes tornyos jelzi…
Lassan éjfélre „ugrik” az óra mutatója, de a szó ki nem fogy.
– Igyekszem a sztereotípiákat leépíteni, amelyek külszínessé tették/teszik a hit gyakorlatát – mondja a plébános. – Régen a társadalmi élethez tartozott a templom. Élt például az a szokás, hogy egyesek szentbeszéd idején kinn cigarettáztak. És még lehetne sorolni a látszat- jelenlét formáit. Manapság kudarcként könyvelik el a templomi népességcsökkenést. Én nem. Aki ugyanis elkötelezett tanúságtevőként (!) van jelen a misén, a szertartásokon, az a lélek igényét tartja fontosnak, nem pedig a szórakoztatóiparból ismert „élményt”. Ha jól emlékszem, Keresztes Szent János írja, hogy a lelki ember megszületése fájdalmakkal jár, ami később örömre fordul. Ezért nem kudarc a létszámcsökkenés. Bevallom, öt évig nem tudtam elérni ezt a váltást, viszont van hozzá segítő terület: a kultúra, ez a közösségteremtő képesség, amelynek nálunk van háttere. Laci bácsi érintette történelmi századainkat, s itt van számos tanulmány és Barna Gábor néprajztudós, aki a „mi fiunk”. Egy-két gyakorlat a jelenből: a Bozsik-mintás díszítő-hímzés örökségünk. A plébánián jönnek össze e „szép mesterség” mívelői. Oltárterítők, takarók dicsérik munkájukat. Nyaranta – augusztusban – alkotótáborról adhat hírt a sajtó, ugyancsak plébániánkról. Varázslat a szín, a forma, és vannak esztétikailag is értékelhető „hobbizók”. Az alkotásvágy, ha eltölt valakit, az belső tartalomról tanúskodik. Az egymásra figyelés, a segítés építő erejű, a személyiség kiteljesedésének egyik virága.
És a sport? Hallom, Zsolt atyának van két lova…
– Kaptam és elfogadtam, mivel szeretném a gyerekeket lóra ültetni. Nem divatból. Szövetkeztünk a helyi lovasegyesülettel. Pályánk van.
Alig győzöm írni, ami a plébánia közösségében történik. Új és újabb ötletek, tervek születnek, és a plébános minden szakterülethez megkereste a megfelelő képzettségű munkatársat. „Amihez nem értek, nem az én feladatom – mondja nyomatékosan –, az én feladatom a lelkek gondozása. Felelős vagyok a szegény asszony „két fillérjéért”, de igyekszem azt pályázatokkal kiegészíteni. Ezt a szociális gondoskodás evangéliumi parancsához kapcsolom. Nem panaszkodom a kevés perselypénz miatt. Lelkipásztori sikernek könyvelem el, hogy a múlt évben huszonhárom rászorulónak tudtunk munkát szerezni. A büntetésvégrehajtásban a munkaerőszolgáltatással is szerződtünk. Van kétszer négy hektáros földterületünk…
Erős program a szociális, karitatív. Ezt már Barna Mária hitoktatónő beszámolójából hallom.
– A karitászcsoport a gondozottak jobb megismerése érdekében környezettanulmányt készít, gyakran találkozik velük. A szokásos havi ruhaosztáson túl rendszeresen adunk életvezetési tanácsokat, segítünk a gyerekek tanulásában. Folyamatosan fogadunk adományokat, karácsony és húsvét előtt tartós élelmiszert, pénzadományt gyűjtünk. Figyeljük az akciókat, hogy olcsóbban tudjuk megvásárolni a szeretetcsomagokba az élelmiszert. Nyáron száraztésztát készítünk a családoknak, jövőre pedig megtanítjuk az érdeklődőket a tésztakészítésre. Novembertől féléves projektet indítunk: tíz hátrányos helyzetű családot vezetünk rá az öngondoskodásra, önellátásra. Nyáron a fonyódligeti Erzsébet-táborba vittünk húsz hátrányos helyzetű gyermeket.
– Szerény, de tartalmas szórakozást kínálunk a családoknak az őszi és a farsangi batyus bálon. A bál bevételével a hittantáborok, zarándokutak elérhetőbbé válhatnak a rászorulóknak is. A fiatalokra számítunk a Tesz-vesz tavasz nevű segítő hétvégén, amikor közterületeken, temetőkben, plébánián, idős emberek portáján szorgoskodhatnak.
Megkérdem, hogy a helyi hagyomány hogyan ötvöződik az új életstílussal.
– Felújítottuk a máriaradnai zarándoklatot is. Legnagyobb ünnepünk a templom titulusa, Szent Márton napjához kapcsolódik. A búcsút egész hetes programsor előzi meg szakrális és világi eseményekkel. A Márton-banketten felelevenítjük azt a régi szokást, hogy a lúd mellcsontjából következtetnek a téli időjárásra. Közben az eltelt év összegzésére is sor kerül. Fáklyás, lampionos körmenet után a templomban elmondjuk a Szent Márton-litániát és a Szent Márton-zsolozsmát. Az énekkar koncerttel köszönti névadó szentünket.
– Karácsonykor meghallgatjuk a gyerekek házalós betlehemes játékát, együtt énekelünk, megkóstoljuk egymás süteményeit, koccintunk a hamarosan elkövetkező új évre.
– Van amatőr szín ját szó csoportunk, tagja a város polgármestere is. El ne felejtsem a kétévenkénti kórustalálkozót! Az egyházmegye, a közeli városok énekkarai jönnek hozzánk. A zenetörténetből is ismert mezei kántorok egykori jelenléte itt külön program. Valamennyi ünnepi és más alkalom a találkozást, az emlékezést segíti. Ezekre nagy szükség van korunk ridegülő életvitelében. Elhatároztuk azt is, hogy a következő évben a szegedi családközpont mintájára mi is szerelmes kalandtúrára hívjuk a fiatal és idősebb párokat…
– Zsolt atya szavaihoz csatlakozva elmondhatom én is: mindent megteszünk, ami hasznos. Ahogyan Szent Pál ajánlja. A legfontosabbat a Lélek végzi el. Hogy az elvetett mag mikor szökken szárba, az már nem a mi dolgunk…
Közben sok név hangzik el: fiatal kántoré, segítőké, tanácsadóké, akik tudományukkal állnak a közösség és az egyének elé. Nagy szükség van rájuk. Gőgh Edit pszichiáter előadásait így jellemzi valaki: „Valamennyi a hasznosság erénye.” Vele a magányról folytatok sajtóbeszélgetést, amit külön interjúban szeretnék közölni.
A festő- és tűzzománc művészetnek hódoló Séra Erzsébet miniatűr zománcképpel ajándékoz meg: Kunszentmárton templomának tornyát látom rajta, rengeteg virággal, gyümölccsel. Jelképüzenettel. Így búcsúzik:
– Szeretem a lapjukat (lapunkat!), hosszú évek óta olvasom…
Fotók: az egyházközség képalbumából
