– Apát úr 1956-ban hagyta el az országot. Idehaza a „földalatti” ciszterci szerzetesek életét élte? Egyáltalán, hogyan alakult a ciszterci rendig, majd Rómáig, illetve Dallasig az útja?
– Az első két gimnáziumi osztályt (akkor nevezték először 5. és 6. általánosnak) a cisztercieknél jártam Székesfehérvárott. Két bátyám és fél tucat unokatestvérem ugyancsak ebbe az iskolába járt. Az osztályharc oly sikerrel „éleződött ki”, hogy én már akkor pap akartam lenni. 1949-ben, amikor a szerzetesrendek betiltása már küszöbön állt, Endrédy Vendel tízéves apáti jubileumára Zircre utaztam, s ott határoztam el, mivel a cisztercieket a legnagyszerűbb magyar szerzetesrendnek tartottam, hogy én is közéjük fogok tartozni. Nagy lelkesedésem eredménye az lett, hogy 1950-ben a székesfehérvári tankerület a továbbtanulásomat (gimnáziumba való „beiskolázásomat”) megtagadta. A nyár bizonytalanságban telt el, s a dráma végén, „deus ex machina”-ként a Rákosi-rendszer nyolc katolikus gimnázium között két bencés iskola működését is engedélyezte. Ciszterci oblátusként – tizennégy éves, illegális szerzetesjelöltként – a pannonhalmi gimnáziumba kerültem. 1950 és 1954 között jobb helyen nem lehettem volna. A zugszerzetesélet már 1950 őszén megindult, de akkor még túl fiatal voltam ehhez. Érettségi után, 1954-ben feledhetetlen novíciusmesterem, Sigmond Lóránt vett fel a ciszterci rendbe, miközben az akkor már „nagyimrésített” szocialista iskolaügy jóvoltából beiratkozhattam az ELTE jogi karára. 1956. szeptember elsején, harmadéves jogászként tettem le első fogadalmamat egy sas-hegyi villában, majd 1956. november 22-én „elindultam szép hazámból” – s magammal vittem a zirci ciszterci élményeket útmutatónak…
– Milyen szerzetesként megélni az emigrációt? Kik tartoznak a monostorhoz, amelynek apátja, és kiket tanít? Amerikában milyen talaja, létjogosultsága van a szerzetességnek, különösen a ciszterci lelkiségnek?
– Az emigrációs szerzetesélet csak néha tűnt könnyebbnek az otthoni feloszlatott életnél, a legfőbb veszély a lelki, sőt egzisztenciális elkallódás, s ez szinte független a személyes sikertől vagy sikertelenségtől. Életem nagyon egyszerűnek látszik: hatéves római tartózkodásom idején teológiából doktoráltam, utána Zirc egyetlen „leányvállalatába”, azaz Dallasba jöttem. Elöljáróm matematika szakra küldött, s annak elvégzése után, 1965-ben középiskolai tanár, 1969-ben igazgató lettem, majd két év alatt Rómában, a Pápai Biblikus Intézetben megszereztem a licenciátust.
Tizenkét évig voltam iskolaigazgató, tizenegyszer operáltak, de mindig felgyógyultam, majd röviddel a magyar rendszerváltás előtt (a Gondviselés újabb nagy iróniája), 1988-ban apáttá választottak Dallasban. Ez a közösség akkor még szinte kizárólag idős magyarokból állt. Azzal, hogy elfogadtam a választást, fogadalommal Amerikához (Dallashoz) kötött szerzetes lettem. Nem arra szól a küldetésem, hogy a feléledő magyar közösség tagja legyek, hanem az itteni vállalkozás sikerén dolgozzam tovább. Az ezredfordulóig az új hivatások toborzásában majdnem minden erőfeszítésem meghiúsult. 2002 óta erősödik bennem a nézet, hogy az amerikai szerzetesség jövőjét a kis létszámú közösségekben kell keresni. Ennek jegyében azóta tizennégy kiváló fiatalemberrel gyarapodott a számunk. A közösség megfiatalodott, minden évben sor kerül papszentelésre. A fiatalok sok türelmet, vezetést, odafigyelést igényelnek, de most már az idősebbek vezetik a legfiatalabbakat, s néhány év múlva talán apáti feladatom is lezárul.
– Hol a helye egy monasztikus rendnek a globalizált, sokszor végletesen szekularizált világban?
– A globalizálódás és szekularizálódás az elidegenedés csúcsélményeit jelentik. Ezért váltak – gondolom – a magam életének a bolyongásai oly „érdekessé” a mostani fiataljaim számára. Csak a közelmúltban jöttem rá, hogy amikor saját életem meghatározó élményeiről beszélek nekik (1944-45-ben Fehérvár kétszeri ostroma, a sztálini világ, az 1956-os forradalom, a hazájukból és múltjukból kiűzött emberek, a lelki és kulturális hontalanság), ezekben példabeszédek láncolatát látják arról a világégésről, amely az ő értékeiket, életüket, múltjukat és jelenüket fenyegeti.
A Gondviselés oda vezeti ezt a közösséget, hogy az elidegenedés és hontalanság építőköveiből családi otthont építsünk. Sigmond Lórántról negyven éve verset írtam, ahogy az éjszakában „hazafelé tart” a novícius óráról a parányi budai cselédszobába, ahol lakott, s a messzi távolban élő fiaira gondol, miránk, akik az örökségét tovább akarjuk vinni: „rájuk gondol, mindannyiukra / a megcsalódott bús fiakra / egy jobb reménység gondjai közt / megcsontosodott férfiakra / s az évek sűrű fátyolán át / múltból? jövőből? ó, ki tudja / idevilágló otthonokra”.
Hosszú ideig kellett vándorolnom, mire erről az élményről hallható és érthető módon megtanultam beszélni, s itteni környezetemben visszhangja támadt.
– Ön kiváló biblikus kutató. II. János Pál pápa felkérte a Pápai Biblikus Bizottság munkájában való részvételre. Milyen új rétegei, mozzanatai tárhatók fel a Szentírásnak?
– A Szentírás olvasásának egyszerre van krízise és új tavasza a mai egyházban. Az úgynevezett történeti és kritikai módszer a hit válságát vitte be a szentírástudományba, aminek következtében sokan a módszeres kételkedés eszközeivel olvassák a Szentírást. Ugyanakkor a hívek egyre nagyobb éhséggel lelki eledelt keresnek benne. Az ausztriai Prugg Verlag, majd a Szent István Társulat is kiadta egyik kis könyvemet, amelyben a Szentírás teológiájáról írtam. A közeljövőben ennek bővített, teljesen újragondolt és újraírt változata jelenik meg angolul a washingtoni katolikus egyetem kiadójánál Inspiration and Interpretation (Sugalmazás és értelmezés) címmel. Ez a következő három évre a Pápai Biblikus Bizottság témája is, művem gondviselésszerűen aktualitássá vált.
– A Biblia a világ „legnépszerűbb” könyve, ami a kiadások számát és a példányszámot illeti, de olvassák- e valójában a Bibliát? S önmagában, magyarázatok, kommentárok nélkül megérthető-e? Hogyan közeledjünk hozzá?
– A Biblia ma is a legnagyobb „bestseller”. Nagyon sokan olvassák, beszélnek róla, bibliakörökben megvitatják, „átimádkozzák”. De mindenki tudja, hogy a saját és a másik ember élményein át értelmezésre van szüksége, mert egyedül elmerül a kérdések és problémák tengerében.
– Zsoltárfordításai jelzik irodalmi vonzódását. Az irodalom nyelve mennyire alkalmas a hit közvetítésére?
– Irodalmár szerettem volna lenni, s számtantanár lettem (még ma is naponta tanítok algebrát). A fordítás a Szentírás esetében mindig műfordítás, az irodalom pedig burkolt módon mindig teológia. Ami a zsoltárokat illeti, azok messze túl vannak azon, amit az ember lefordítani képes, de érdemes volt velük foglalkoznom.
– Mi vonzza Rilke költészetében, hiszen őt is gyakran ültette át magyar nyelvre?
– Rilkéhez elsősorban a költői forma tökéletessége vonzott. Igyekeztem a magyar nyelvet életben tartani magamban, amikor őt fordítottam. Aztán a hitetlen ember indirekt hitvallása és a kételybe fulladt költő hazugságai foglalkoztattak. Rilke életrajzírói elmondják, hogy számos esetben hamis néven jelent meg előkelő társaságokban, s költői élete is rengeteg hamis és igaz pózból állt. Szóval a költői ihlet és az igazság viszonya érdekelt.
– Végül általánosabb vonatkozásban: milyen nyelven, azaz milyen kommunikációval közvetíthető ma az Örömhír, hogy a médiazajban, az elszabadult liberális és materiális világban mégis hallható legyen a Remény?
– Azt hiszem, József Attila írja, hogy „robotoljon csendben a remény”. Világunk legmegvetettebb életformája az, ahol a reménynek legmélyebb a gyökere: órabéres egzisztencia mélyén a túlélés titka.
