Hitünk, magyarságunk Erdélyben

A kérdésre, hogy melyek voltak az út legemlékezetesebb pillanatai, így felel:

– Három mozzanatot emelnék ki. Az egyik a csíksomlyói délután. Erik atya, a templomigazgató ferences szerzetes fogadta a csoportot. Miután az énekeinkből, imáinkból megérezte a gyerekek nyitottságát, örömmel vezetett fel minket a Salvator-kápolnához, és közben mesélt Csíksomlyó szerepéről, a pünkösdi búcsú hagyományairól, a szerzetesi életről. Néha lehajolt megmutatni, megnevezni egy-egy nyíló virágot. Mint a nyáj, tényleg olyanok voltunk: csak mentünk önfeledten a pásztor után a domboldalon, majd a két Somlyó-hegy között a völgyben, a bárányfelhők alatt, a hegyek között.


Aztán útba ejtettük a Nyerges-tetőt, a „székely Thermopülét” is. A kopjafák között elmondtuk a gyerekeknek, hogy 1849-ben miként haltak itt hősi halált a székely katonák, megalkuvás nélkül. Elhangzott Kányádi Sándor Nyergestető című, szomorúan szép verse, s elénekeltük a Himnuszt. Tapintani lehetett a döbbenetet. A gyerekek biztosan megéreztek valamit abból, amit magyar múltnak, nemzeti összetartozásnak nevezünk.

Végül, már hazafelé, megálltunk Déván. A gyerekek gyűjtésének köszönhetően vittünk egy csekély adományt Böjte Csaba atya alapítványa számára. Palkó Cecília nevelőszülő a ferences kolostor udvarán számolt be nekünk arról, hogyan segíti az alapítvány a rászoruló erdélyi magyar gyerekeket. Csendben hallgattuk végig, aztán megnéztük a falakon a képeket, meg az Erdély-térképet, amelyen feltüntették, hol vannak a gyermekmentő otthonok. És azért megkerestük azt is, mi merre jártunk az egy hét alatt.

Úgy érzem, ha nem is zarándoklat volt ez az út, egy olyan kirándulás lett belőle, amely után valamennyi résztvevő – tanár is, diák is – kicsit másképp éli tovább a hitét és a magyarságát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..