Guitman Barnabás rendkívül gazdag forrásanyagra támaszkodó kötete szerint az 1500-as évek közepén a Sáros megyei reformációban a kiindulópontot két nagy formátumú felső-magyarországi reformátor jelentette, a Wittenbergben tanult korábbi hainburgi evangélikus prédikátor, Michael Radaschin (1510–1566) és Leonhard Stöckel (1510–1560), a bártfai iskola rektora. A szerző megállapítja: Stöckel és Radaschin együttműködése, a lelkész és az iskolarektor párhuzamos, egymást kiegészítő munkája – amely talán tudatosan a két wittenbergi mester, Luther Márton és Philipp Melanchthon munkamegosztásáról vett példát – eredményezte Bártfán és környékén a lutheri szellemű reformáció megszilárdulását, a felekezetszerveződés egyes elemeinek kezdetét.
Könyvében a szerző részletesen foglalkozik Leonhard Stöckel munkásságával. A reformátor módos polgári családba született, édesapja híres kovácsmester volt, édesanyja pedig tagja a Szűz Mária tiszteletére létrejött testvérületnek. Az idősebb Stöckel a városi tanács tagjaként jelentős szerepet játszott Bártfa életében, kétszer is városbírónak választották. Fia felnőttkorában is példaképként tekintett apjára, s így emlékezett rá: „Gondoltam arra is, hogy az áldott emlékű atyámat, aki a szeretett városához egészen hű és jó volt, nemcsak nevében, hanem cselekedetekben is amennyire csak lehet, kövessem.”
Leonhard Stöckel Wittenbergben Philipp Melanchthon tanítványa volt, és később iskolamesterként sok mindent átvett mesterétől. Melanchthon legtöbb kortársával együtt vallotta: iskolát, egyetemet Isten parancsára kell alapítani. „Előírjuk tehát mindenkinek, hogy gondolják meg: az iskolai összejövetelek Isten parancsa nyomán lettek elrendezve, és ebben Istennek kell szolgálatára lenni.” Isten az, aki vezeti és védelmezi a tanulmányokat. Melanchthon és így Stöckel teológiájának is gyakorlati célja volt. A képzés első számú feladata, hogy Isten akaratát a diák felismerje, megismerje és követni tudja, s ezáltal élete és egyéni alkotóereje Isten és az Egyház szolgálatába állhasson. Minden tudomány, de mindenekelőtt a filológia és a grammatika legfőbb célkitűzése a Szentírás helyes értelmezése, hogy annak megértése Isten akarata és parancsai irányába vezesse az emberek életét. Stöckel határozottan különbséget tett a Szentírás és az antik auktoroktól olvasott szövegek között, mondván, míg az előbbi Isten igéjét tartalmazza, addig az utóbbiak, bármilyen kiválóak is, mégiscsak emberektől származnak.
„Dávid igéje Isten igéje, amit el kell különíteni Szókratész, Szolón, Cato igéjétől, amely az emberi elme szüleménye.” Stöckelnek meggyőződése volt, hogy tudományok nélkül sem az egyházak, sem a közügyek nem szilárdíthatók meg. Ám a tudomány önmagában nem elegendő Isten igéjének megértéséhez. Júdás szerepének megítéléséről szólva azt írta: az ókori pogány szerzők e kérdés megértéséhez semmilyen segítséget nem adnak. A hit igazságait egyedül a Szentlélek révén lehet felfogni. Prédikációs köteteiben Stöckel így vallott a tanító hivatásáról: feladata, hogy a gyermeket tanítsa, figyelmeztesse, ösztönözze, mivel az, értelmének és képességeinek gyengesége miatt, még semmit sem ért. A tanár hatalma a gyereken nem tart örökké, csak amíg gyermekkorú, és önmagát uralni képtelen . „Egyrészt tehát az életkoron és az értelmen keresztül a tanításban megerősödve alkalmas lesz örökségének átvételére, másrészt a tanár háttérbe húzódása után szabad lesz, a szüleitől kapott javaknak ura és örököse.” A tanárnak az igazságos szigor alapján, ha szükséges, haraggal kell a gyerek javát szolgálnia, de ügyelnie kell arra, hogy a legkisebb hibát se kövesse el a tanítás során, különben óriási károkat okozhat a tanulónak.
Guitman Barnabás szerint, bár hivatalos névjegyzék nem maradt fenn, azt biztosan lehet tudni, hogy a Leonhard Stöckel vezetésével működő iskola az ország leglátogatottabb oktatási intézménye lett. Városok küldték ide tanulni ifjaikat, és nemes családok gyermekeinek egész hada lepte el Bártfát. Stöckel alapvető célja az volt, hogy a műveltséget az egész közösség számára elérhetővé tegye.
A kötet írója azt is vizsgálja, miképpen hatott az Oszmán Török Birodalom tartós kárpát-medencei jelenléte a felső-magyarországi városszövetség életére. Ezzel kapcsolatban ismerteti Luther Márton és Leonhard Stöckel hitvédelmi iratait is. Míg Luther elismerésre méltó tulajdonságokat is talált a törökökben, addig Stöckel minden emberit elvitatott tőlük, és egyértelműen elítélte mind-
azokat is, akik segítségükben, védelmükben bíztak. A török elleni harcot a korszellemmel egybevágóan beillesztette egy Isten által szabályozott apokaliptikus folyamatba. Egyik prédikációja szerint az utolsó idők megpróbáltatásai elől nincs mód a menekvésre. „Európa bármelyik országában utolérik azok a menekülőt, mert nem az emberi akarattól függ a végidő eljövetele, hanem isteni rendelésből következik be, és a föld minden területét egyaránt sújtani fogja.”
Guitman Barnabás könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy bemutatja a magyar művelődéstörténet egy méltatlanul elfeledett, kiemelkedő alakjának életét és munkásságát. Tudományos igénnyel, de olvasmányos stílusban megírt monográfiájában megteremti az alapjait annak, hogy Leonhard Stöckel prédikációi, vitairatai a későbbiek folyamán a lelki irodalomra és a kultúrára fogékony olvasóközönség előtt is ismertebbé váljanak.
(Guitman Barnabás: Hit, hatalom, humanizmus, Szent István Társulat, 2017)
