Híd a szívek között

Hatalmas nyüzsgés fogadta a belépőt az iskola aulájában. Az érkezőnek elsőként a sok a gyerek, fiatal és gyermekét váró anya tűnhetett fel. Persze a mosoly sem hiányzott az arcokról. Utóbb az is feltűnt, hogy nem cigány embert nagyon keveset lehetett látni. Talán számukra nem volt olyan fontos ez a találkozó, hiszen ők a „többségi társadalom” tagjai…  Az asszonyok, férfiak, fiatalok és a kevés jelen lévő öreg vidáman beszélgetett, közben etették az unokát, hallgatták a fiatalok gitárral kísért énekét az épületben vagy azon kívül. A csecsemők nagynénijei, testvérei, bár még gyereklányok, anyai komolysággal segítettek nővérüknek vagy a nagyszülőknek pelenkázni, etetni a csöppségeket, s ahol éppen nem volt jelen egy rokon, ott segítőként gyakran feltűntek Teréz anya nővérei. Bent a Gável testvérek zenéje szólt, kint a kertben azonban a Budapestről, Érdről, Zsámbékról, Gödöllőről, Valkóról, Gyömrőről, Mendéről, Bajnáról, Kállóból, Esztergomból, Vámosmikoláról, Vácról, Détárról, Vanyarcról, Ceglédről, Bicskéről vagy éppen Mátraverebélyről érkezők a spontán alakult zenészköröket hallgatták.
Dúl Géza, az MKPK cigánypasztorációs referense az aulában köszöntötte a megjelenteket. Bár eleinte nehezen tudott csendet teremteni – a gyerekek beszélgettek, a felnőttek pedig hangosan csitították őket – Dúl Géza szakembernek bizonyult most is. Megkérdezte a gyereksereget, vajon szeretnek- e játszani. Egybehangzó igen kiáltás volt a válasz, mire bejelentette: a kertben számtalan játszási lehetőséget kínálnak, míg a felnőttek előadásokat hallgathatnak. Rajzversenyt is hirdetett A pap számomra címmel. Ki-ki rajzot, kézműves munkadarabot készíthetett arról, miként közvetíti számára a pap Istent, mit jelent neki a lelkipásztor. A beérkezett alkotásokat a délután során zsűri bírálta el. Rövid időn belül csend támadt a teremben, így már a kárpáti cigány nyelvű köszöntést is hallani lehetett.

Székely János arról beszélt, miként alakult ki benne a cigányok iránti szeretet. Pappá szentelése után megtapasztalta néhány cigány ember közvetlenségét, szeretetét, barátságosságát, nyitottságát.     – Isten előtt mindenki egyforma – mondta Székely János –, imádkozzunk azért, hogy legyenek olyan papok, akiknek lelke nyitott a cigányok iránt, hogy ne legyenek pásztor nélküli juhok. Majd hozzátette: legyenek ilyen papjaitok – ez rajtatok is múlik. Az, hogy titeket megszerettelek, olyan családokon múlott, akik nyitottak, őszinték voltak, akik befogadtak engem. Az immár hetedszer megrendezett cigány-nem cigány találkozó tanúságtételekkel folytatódott – azaz beszámolókkal az ember és ember közötti „hídépítésről”. Csáki Tibor monori plébános arról szólt, hogy a kisvárosban eleinte megdöbbenést keltett, hogy ő cigányokkal is szeretne foglalkozni, de a feléjük megnyilvánuló szeretete gyümölcsöt hozott. Sok cigány találkozott már a szentségekkel, Isten megkezdte bennük munkálkodását. Balázs József kunmadarasi plébános arról beszélt, hogy amikor őt Isten megérintette, megértette: népének szószólója lesz. Cigányként nehéz a világban, de az egyházon belül könnyű. Családja, ismerősei ma már azt mondják, kilóg a sorból, mert elgádzsósodott. A nem cigányok között viszont bőre, arca miatt mindig is „kívülálló” marad. Homlokomon ott a „c” betű, mely jelzi, ki és mi vagyok – fogalmazta meg őszintén. Beszélt szemináriumi éveiről is, amikor hiányzott neki a nagy család nyüzsgése, ám társai ki tudták tölteni szívében a hiányt. A szintén cigány származású, görög katolikus Balogh Győző most végezte el a teológiát. Beszámolt arról, milyen nehezen fogadta el őt egyik szemináriumi társa, mert élete során rossz tapasztalatot szerzett a cigányokról. Balogh Győző egy alkalommal a cigányság nevében bocsánatot kért ettől a kispaptól, aki ezután egyik legjobb barátja lett. Hatalmas tapsot váltott ki tanúságtétele utolsó mondataival, amikor arról beszélt: hidat szeretne verni cigányok és nem cigányok közt, és a híd ő maga szeretne lenni. A szentmisére elsősorban az idősebb emberek maradtak bent az épületben, a fiatalok kimentek, hogy beszélgessenek, énekeljenek. Beer Miklós püspök homíliájában a pünkösd ünnepéről beszélt. Mint mondta, a Szentlélek eljövetele megértette velünk, hogy Jézus mindenkihez szól. Erről tettünk tanúságot, amikor a szentleckét lovári nyelven is felolvastuk. Beszéde végén hangsúlyozta: azért vagyunk itt, mert olyan élmények értek bennünket, amelyek feledtetik azt, ami szétválaszt, ami elszakít minket. A kertben egy asztalnál két asszony álldogált. Együtt kínálták a párás melegben az ásványvizet az arra járóknak. Nem volt sok különbség köztük. Az egyik testesebb, a másik vékonyabb volt. No meg az, hogy az egyiknek sötét, a másiknak fehér volt a bőre… Gyerekeikről és az unokákról beszélgettek. Gyerekeik „vegyes házasságban” élnek, hiszen a cigány asszony fia parasztlányt vett el, a másiké cigányt. Utóbbi mondta: gyerekei pogánynak akarják nevelni csemetéiket. Szidta cigány menyét, aki rendetlen, lusta, semmirekellő. A másik asszony a jó szóra, a meggyőzésre esküdött. Mint mondta, a hozzájuk költöző menye parasztlány létére nem tudott főzni, nem akart dolgozni. Lassan, türelemmel elérték, hogy a házban béke uralkodik, beilleszkedett a lány a családba. Szólt arról is, hogy a nászasszonya velük – cigányokkal – megvetően viselkedett, egészen addig, amíg el nem ment hozzájuk vendégségbe, s látta, hogy tiszta házban, rendben, békében élnek. A nászasszonya bocsánatot is kért tőle… Délután minden plébániai közösség tíz percben bemutatta színpadi produkcióját: egy evangéliumi jelenetet, cigány vagy nem cigány éneket, táncot. Számtalan mentalitásbeli, kulturális különbség jelent meg Gödöllőn is a cigányok és nem cigányok találkozóján. De most is bebizonyosodott: a probléma nem a származásból adódik. Ha valaki nem tud békében élni a közvetlen közelében lévőkkel, az valószínűleg nem lesz képes erre a más bőrszínű emberekkel sem. Aki nem hajlandó tanulni társaitól, az nem fog a más kultúrák képviselőitől sem. Aki nem ismeri el saját hibáit, az másnak sem fog megbocsátani. Pedig kölcsönösen van mit tanulnunk egymástól, van mit megbocsátanunk egymásnak. És ha elindulunk ezen az úton, talán a fehérebb bőrű emberek arcán a nehézségekben is több lesz a mosoly, a sötétebb bőrűek pedig észreveszik, hogy szokásaik egy része másoknak rendkívül furcsa, esetleg bántó, és akkor megpróbálhatnak ezeken kicsit változtatni. Nem csupán találkozás lesz akkor cigányok és nem cigányok között, hanem olyan híd is épül, amelyen egymás szívéhez is közelebb juthatunk.