Rendes rosszcsonthoz méltóan szétrágott minden cipőt és papucsot, lepisilte az iskolatáskámat, benne az ellenőrzőmet, előszeretettel kukázta ki és ette meg a használt papír zsebkendőket, de jóízűen fogyasztotta el Giza néni asztalon felejtett ezresét is, ami a villanyszámlára volt félretéve. Ha az orrára koppintottunk, csak nézett nagy bűnbánóan, s emelte a mancsát: nem akartam, bocsánat! Mutatványai közül a kedvencem az volt, hogy megtanult csengetni. Az ajtót addig is kinyitotta, ezért zártuk kulcsra, a csengő megnyomását pedig másoktól leshette el, s onnantól, ha akart valamit, következetesen élt ezzel a tudományával.Előfordult, hogy leszüretelte az uborkát, vagy ha apa a szoba felé vette az irányt, hatalmas sprintbe kezdett, hogy előbb érjen oda, és beülhessen a helyére a fotelba. Hiába álltunk sorfalat, nekifutásból ugrotta át a kerítést, s már randalírozott is az utcánkban.
Egyszer bosszantó, máskor szórakoztató rosszaságai mellett néhány éve nagy kárt okozott: a saját butaságom miatt nekem támadt, és átharapta az arcomat. Mind a falubeliek, mind az orvosok azt mondták, nem szabad megtartani, a család viszont a kezembe adta a döntést, s én képtelen lettem volna elaltattatni. Azóta is úgy hiszem, jól döntöttem, mert olyan bűnbánást, mint az övé, sohasem tapasztaltam. Kevéssé kutyabarátok biztosan bolondnak néznek, ha azt mondom, különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, de akkor is így van. Körülbelül egy éve azonban Brúnó megbetegedett, s napról napra épült le: bármit evett, mindent kihányt, és hátsó lábai egyre kevésbé tudták megtartani. Az állatorvos azt mondta, nem sokat tehet, ennél a fajtánál (egyébként keverék volt) ez jellemző betegség. Szépen viselte a szenvedést, még az utolsó napokban is hátracsapta a fülét, és csóválta a farkát, ha meglátott. Február elején ment el, a kertben temettük el, azóta mindennap mécsest gyújtunk a sírján. Hiányzik a kutyusom.
