– Kikből áll a Rescue 24 csoport, amelynek Ön a vezetője?
– Magyarországon hetvenen vagyunk. Mindannyian hivatásos mentőként tevékenykedünk. Nemcsak ápolók és orvosok, hanem tűzoltók, tűzszerészek, katonák, rendőrök, barlangászok, vízi és légi mentők is vannak közöttünk. Nemzeti és nemzetközi csapat is vagyunk, több országban működik csoportunk. Egyforma egyenruhát viselünk, csak a címer más rajta. Fontos, hogy az egyenruhánk nem katonai jellegű. Az embereket ez is megnyugtatja.
– A csapatban mindenki a baptista egyházhoz tartozik? Lelkileg hogyan tudnak figyelni egymásra?
– Mindenféle felekezet tagjai megtalálhatók közöttünk. Tiszteletben tartjuk egymás vallását. A nem hívők is azt, ha mi, hívők imádkozunk. Természetesen egy bevetésen a munka az első, és nem az imádság. Ha Szenczy Sándor is velünk van (a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, lelkész – a szerk.), akkor nem telhet el nap imádság nélkül. De ha nincs velünk, akkor is mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy a vallását gyakorolja. A munkatársak lelkére bizonyos értelemben nekem, a csoport vezetőjének is figyelnem kell. Jól ismerem őket. Tudom, kinek hol vannak a határai, kivel mikor kell leülnöm beszélgetni, vagy elküldenem aludni. tudnom kell, hogy esetleg ki milyen magánéleti problémával jön segíteni. Talán furcsa, de azzal sem árt tisztában lennem, hogyan alakul a női munkatársak havi ciklusa. Egy bevetésen ez nagyon nem mindegy. A nők lelke ilyenkor más, ráadásul azokon a napokon zavarhatják a mentőkutyákat a keresésben. Azt is kezelnem kell, ha a csapaton belül egy-egy kisebb csoport egymásnak feszül, főként a fáradtságtól, a nem mindennapi helyzettől, amelyben ilyenkor vagyunk.
– Előfordul, hogy erőt vesz a csapaton a félelem? Vagy félni nem szabad?
– Kell, hogy legyen bennünk egy normális szintű félelem. Aki nem fél, az bolond, illetve veszélyes. Önmagára és a mentőtársaira nézve is. Egymásra is vigyáznunk kell. Fontos a lelkünkbe vésnünk, hogy nem kell bárkit, bármilyen áron megmenteni. Minket is vár haza a családunk.
– Hány napig vannak ilyenkor együtt, és miképp?
– A tapasztalataim szerint tizenöt nap vállalható a katasztrófák helyszínén egy mentőcsoporttal. Legtöbbször sátorban alszunk, és önfenntartók vagyunk. Viszünk magunkkal élelmet, leginkább konzerveket, kekszet, csokoládét, vizet, víztisztító berendezést.
– Amikor megérkeznek egy katasztrófa sújtotta területre, mi az, amiben leginkább tudnak segíteni?
– Minden eset más. Egy szökőár után nem a túlélők keresése a feladat, mert ilyenkor nincs sok túlélő. Viszont a sérülteket el kell látni, víztisztító berendezést, gyógyszert és élelmiszert kell beszereznünk az ott élőknek. Egy földrengés után viszont a túlélők után is kutatunk. Próbáljuk megkeresni és kiásni a romok alá rekedt embereket. Általában nem viszünk magunkkal élelmet és gyógyszereket, hiszen a szállítás nagyon költséges lenne. Mindig az adott országban járunk utána és szervezzük meg, hogy eljusson az egyik pontból a másikba az, amire a rászorulóknak szükségük van.
– Legutóbb ősszel a Fülöp-szigeteki földrengésnél segítettek. Ott melyek voltak a fő feladataik?
– A trópusi vihar, a szél és a sok víz kegyetlen pusztításokat vitt véghez. Az épületek kilencven százaléka tönkrement, és ami megmaradt, annak a felét is le kellett bontani. Tacloban városát nem újjáépíteni kell, hanem egy új várost kell építeni helyette. Mi főként az egészségügyben tevékenykedtünk, iskolákban láttunk el betegeket, gyógyszert szereztünk be a rászorulóknak, és víztisztító berendezésekkel láttuk el őket. A sós tengervíz ugyanis belefolyt a kutakba.
– A Fülöp-szigeteki volt az ötvenedik bevetése. Összeszámolni is sok, hány helyen járhatott, mennyi emberen segíthetett eddig… Hány éve végzi ezt a munkát?
– Huszonnégy éve járom a világot. Általános ápoló és asszisztens az alapvégzettségem, aztán még megszereztem további tizenkét képzettséget. Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam. Éveknek kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy nem oldhatok meg mindent egyedül. Meg kellett tanulnom szétosztani a feladatokat. Büszke vagyok arra, hogy ez alatt a huszonnégy év alatt nem vált zárt klubbá, klikké a csapatunk. Szívesen beveszek új tagokat is a csoportba, mindenki kap esélyt, aki alkalmas a feladatra.
– Gondolom, nemcsak a katasztrófák természete más és más, hanem az egyes népek is különbözőképpen viszonyulnak a nehéz helyzetekhez…
– A hatékonyságunkat nagyban befolyásolja, hogy a bajbajutottak hogyan állnak hozzá az őket ért katasztrófához. A japánok a legfegyelmezettebb nép, amellyel valaha találkoztam. A földrengés után egy héttel már kijavították az autópályát. Egy férfi, akinek az egész családja meghalt, zokszó nélkül segített nekünk a mentésben. Ezzel szemben például Kolumbiában az emberek leginkább csak várták, hogy megmentsük őket, és eltakarítsuk a romokat. Más sem hajtogattak: majd holnap, majd holnap! Törökországban nem lehetett elküldeni az embereket a romokról, mindenki segíteni akart. Indiában belenyugvással viselték a sorsukat az emberek. Ha kértük, segítettek, ha nem, akkor nem. A sort még hosszan lehetne folytatni.
– Bizonyára vannak felemelő és tragikus pillanataik is…
– Ez így van. Indiában esett meg, hogy tizenkét órát dolgoztunk egy idős asszony megmentésén, és amikor kiemeltük élve, olyan boldogság és erő töltött el bennünket, hogy azt éreztük, újra tudnánk kezdeni az egészet. A török földrengés idején is megmentettünk egy nőt, sosem fogom elfelejteni a tekintetét. Két év múlva, amikor Isztambulban jártunk, több száz kilométert utazott, hogy ismét találkozhasson velünk. De vannak nagyon nehéz emlékeink is. Egy alkalommal hat-hét órát ástunk, hogy kimentsünk egy kisgyereket, aki a romok alá szorult. Hallottuk a sírását. Amikor végre kiemeltük, még meleg volt a teste, de már nem élt. Akkor az egész csapat zokogott. Meggyászoltuk, aztán lezártuk magunkban, ami történt. Tudtuk, ha ebbe belerokkanunk, akkor képtelenek leszünk részt venni egy következő bevetésen.
– A halottak látványa nagyon nehéz lehet…
– Nem foglalkozhatunk velük. Természetesen a fenti eset más, hiszen majdnem a karjaink közt halt meg az a gyermek. De a szemünk előtt kell hogy lebegjen: mi az élőkért utazunk ki egy-egy ilyen terepre. Hazafelé a repülőn végig szoktam pörgetni magamban az eseményeket. Kielemzem a hibákat, a pozitív tapasztalatokat, és ezzel lezárom magamban a kint töltött napokat. Nem cipelem magammal a tragédiákat. Otthon sem részletezem, hogy mi mindent láttam. Meg is fogadtam, hogy abban a pillanatban, amikor álmodni kezdek a mentésekkel, vagy rémképek kezdenek gyötörni, befejezem ezt a munkát.
– A családja hogy viseli ezt a nem mindennapi szenvedélyt? Ugye nevezhetjük szenvedélynek?
– Igen, nevezhetjük. A családom bizonyos értelemben ugyanebben a szenvedélyben él. A feleségem vízi mentő, nemzetközi oktató és búvár. Az ötödikes kisfiam pedig kijelentette, hogy ő fogja majd továbbvinni a Rescue 24-et, ha én már nem bírom. Természetesen, ha elmegyek egy bevetésre, az nem kevés áldozatot igényel a feleségemtől. Ilyenkor minden az ő nyakába szakad, és érthető módon aggódik is. Ugyanakkor nálunk nincsenek könnyes reptéri búcsúk indulás előtt. Azt lelkileg nem lehetne bírni. Ha jön a hívás, én egyszerűen elmegyek dolgozni. Csak kicsit messzebbre és más körülmények közé, mint mások.
