– Az évad eleji terveket át kellett alakítanunk, mert Kerényi Miklós Gábor lemondta a rendezést. Szikora János átvette tőlem a Werthert. Mivel a napokban volt premierje Székesfehérváron, a Triptichont nem tudta volna elkezdeni, így az utolsó pillanatban én ugrottam be a Puccini-egyfelvonásosok színpadra állításába. Végül is szerencsésen alakult a helyzet. Szikora János a francia zeneirodalom kiváló ismerője; ő nagyon örült Massenet operájának, ami régóta a kedvencei közé tartozik. A Triptichon pedig az egyik legfantasztikusabb zenés színházi alkotás, úgyhogy nekem óriási megtiszteltetés foglalkozni vele.
Gyors felkészülést, ráhangolódást kívánt Öntől a kialakult helyzet. Ez nem okozott gondot az új stábnak?
– Azonnal átálltunk a feladatra, ugyanazzal a lendülettel vagy még nagyobbal vetettük bele magunkat a munkába, mint rendes körülmények között. Volt egy kis szerencsém is a hirtelen váltásban, ugyanis tavaly Olaszországban megrendezhettem a Gianni Schicchit. És akkor persze nemcsak ezzel a vígoperával foglalkoztam, hanem párhuzamosan a másik két darabbal is, hiszen mégiscsak így együtt képeznek egységes egészet. A kint megfogalmazott gondolatok sokat segítettek, és az oda elképzelt koncepciót most továbbfejlesztettem, kiegészítettem.
A „triptichon”, a hármas osztású „szárnyas oltár”, ahogy említette is, egységet képez; a premiert követően mégis párosával játsszák majd az Erkel Színházban…
– Puccini az első világháború alatt írta egyfelvonásosait. Már az 1918-as New York-i ősbemutató után, a szerző életében is megbontották ezt az egységet. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy maga Puccini sem keresett mély összefüggést a három téma között. Sőt, a hangsúly éppen a különbözőségükön volt. Mi most a különbözőség összetartó erejét igyekeztünk megragadni. A technikai kihívások, illetve az, hogy mennyire „megterhelő” egy este a három, hihetetlenül sűrű, egy-egy órás, önmagában is teljes élményt adó mű, másodlagos szempontok voltak. Számunkra az a szellemi játék tűnt nagyon izgalmasnak, hogy megtaláljuk a három darab „közös” dramaturgiáját, vizualitását. Ugyanaz s mégis más előadás születik azzal is, hogy két-két darabot párosítunk a Triptichonból. Hol A köpeny, hol pedig az Angelica nővér fogja megelőzni a Gianni Schicchit. Az említett különbözőség ellenére a titkos, tudat alatti, a történetben és a zenében mégiscsak bennfoglalt utalásokat kerestük. Más-más megközelítéssel, de például mindhárom darab a halállal foglalkozik… Nem leplezett célunk persze az is, hogy a premiert követő párosításokkal arra biztassuk a közönséget, hogy újra eljöjjenek az Erkel Színházba. Kiváló szereposztás állt össze, a Triptichon közreműködőiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Mielőtt röviden kitérnénk az egyes operákra, mit árulhat el az „átfogó koncepcióról”?
– Éppen az volt számunkra a legizgalmasabb, hogy kitaláljuk a három előadás – illetve a három este (értve ezalatt, amikor együtt mennek a darabok, illetve amikor különböző párosításokban) – átfogó vizualitását. Jól ki akartuk használni az Erkel Színház – a darabok szempontjából első pillantásra hátránynak tűnő – színpadi adottságait is. Mire gondolok? Egyik sem „tablóopera”, nincsenek bennük nagy kórusok, óriási tömegjelenetek… Nagyon bensőséges darabokról van szó. Szűk térre koncentráló, szinte filmszerű közelségű jelenetek sorozatából áll mindhárom. Igyekeztünk az Erkel nagy színpadának közepére sűríteni a látványvilágot, hogy ne vesszen el az intimitásuk. Olyan szerkezetet hoztunk létre, amely középre fókuszál, de ezzel együtt maximálisan kihasználjuk a rendelkezésre álló teret. Akármennyire különböző a három darab, térben, ugyanabban a szerkezetben pontosan megfogalmazhatók. Zárt világban játszódnak. A köpeny egy teherszállító bárkán, amelyet az élettel teli, fantasztikus külvilág övez: Párizs. Az Angelica nővér kolostora kétszeresen is zárt világ: a zárda falán belül egy másik, még szűkebb tér, Angelica kertje.
A Gianni Schicchiben Buoso Donati firenzei házának hálószobájában az elhunyt ágya ugyancsak „izolált terület”. S itt is fontos szerepe van a külvilágnak: vajon a városban tudnak-e már a halálhírről, vagy még nem? Az előadás rendezői és térszervező koncepciójának középpontjába e „szigetszerűséget” állítottuk.
Három abszolút remekműről beszélgetünk. Meg tudja mondani, hogy melyik a személyes kedvence?
– Mostanában mindig az, amelyiket éppen próbáljuk. Egy évvel ezelőtt Olaszországban a Schicchit rendezve úgy gondoltam, az a legjobb. Korábban talán azt mondtam volna, hogy legmélyebben az Angelica nővér érint meg, zeneileg pedig toronymagasan A köpeny partitúrája vezet… De most nem tudnám megmondani. Furcsán keverednek bennem az érzések. Nagyoperákkal egyenértékű, drámai sűrítésű, fantasztikus remekmű mindhárom.
A drámát, a spiritualitást és a humort, vagyis a Triptichon lelkét, pszichológiai mélységeit nézve mi az, ami először jut eszébe a három operáról?
– A múlt – rajtunk lévő – hihetetlen terhe. De nem mindig csak negatív értelemben. A köpeny három boldogságra vágyó, alapvetően tiszta, bűntől mentes, elképesztő élni akarással behuzalozott lelkű ember drámája. Az Angelica nővérben Puccini ugyanilyen pontosan, élesen lekövetett pszichológiával mutatja meg a zárdalétet az apácakaron keresztül. Hétköznapi jelenetek a konvent életéből. Kis konfliktusok, odaszólások, pletykák, büntetések és jutalmazások… Minden egyes kis szólistához apró történetek kapcsolódnak. Ilyen szegmens Angelica sorsa is, akire éppen „aznap” fókuszálunk. Puccini elképesztő módon ábrázolja Angelica kivételes lelkierejét és emberségét. Nem arra gondolok, hogy ő egyszerűen egy „szegény áldozat”. Éppen ellenkezőleg; a múltja földi vétkekkel terhelt, és a dolgok szerencsétlen együttállása folytán „végzi” a zárdában. Angelica és a nagynéni, a hercegnő személyében két rendkívül erős karakter feszül egymásnak. Érdekes, hogy az opera apró jelenetei hozzárendelhetők a hét főbűnhöz. Izgalmas volt megtalálni ezeket a kapcsolatokat.
Puccini zenéje csodálatosan közvetíti a misztikus elragadtatást is…
– A spiritualitás s ezen belül ez a fajta szellemi elragadtatás nem csak a szentek sajátja. Ahogy a profán és a szent vegyül ebben a történetben, úgy keveredik itt és most az Angelicában megtestesített hétköznapi ember figurájában. Az említett egyszerű, mindennapi jelenetek kihatnak az opera második felére, és áthatják azt. Nem is érzem kontrasztnak a „világi” kezdetet és a szakrális befejezést. A kettő folyamatosan, egyszerre van jelen a darabban.
Ejtsünk még néhány szót a Dante Isteni színjátékának egyik „pokoli” figuráját megidéző Gianni Schicchiről is…
– Szerintem a legnagyobb vígjátékok egyike. Itt a halál másfajta aspektusát látjuk, a humor oldaláról megközelítve. Élni akarás, boldogulás… A Gianni Schicchi alapvetően az ember profán hétköznapiságát emeli ki: az anyaghoz, a javakhoz való kötődését, a számítást, a haszonlesést… – és mellette a józan paraszti ész érvényesülését. Magával ragadó ez a fanyar-keserű komikum, ami a mi olvasatunkban időnként már-már abszurdba csap át. De úgy érzem, hogy ez a fajta önfeledtség sem állt távol Puccinitől…
