Kétségtelen tény, hogy az ószövetségi Szentírásban ismételten találkozunk azzal a felfogással, hogy a betegség és a szenvedés mindig a személyes bűn büntetése. Különösen is megfigyelhetjük ezt a vélekedést Jób könyvében. Jób semmi bűnt sem követett el, mégis elveszíti vagyonát, fiait és lányait, s végül súlyosan megbetegszik. Vívódásai közepette barátai arról igyekeznek őt meggyőzni, hogy mivel olyan sokféle szenvedés sújtja, bizonyára elkövetett valamiféle súlyos bűnt. „Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás? Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak. Isten lehelete tönkretette őket, haragjának szele elsodorta őket” (Jób 4,7-9). A farizeusok körében eléggé elterjedt volt az a vélemény is, hogy a szenvedés és a bűn között arányos a kapcsolat, vagyis a büntetés mértéke a bűn nagyságától függ. Az evangéliumokból látjuk: Jézus nem fogadja el a szenvedés okával kapcsolatos farizeusi választ. Szavai nem zárják ki, hogy a bűn és a szenvedés között fennállhat valamiféle kapcsolat (vö. Lk 5,20; Jn 5,14), de a farizeusok szigorú értelmezését elutasítja. A vakon született meggyógyítása (Jn 9,1-17) és az összeomlott Siloám-torony áldozatairól szóló történet (Lk 13,1-9) egyértelműen tanúsítja, hogy elutasítja a korabeli emberek gondolkodásmódját. A betegség nem a személyes bűn közvetlen büntetése. Jézus kijelenti, hogy sem a vakon született, sem a szülei nem vétkeztek, de ez a betegség alkalmat ad neki az Atya irgalmasságának bemutatására és saját küldetésének igazolására. Jézus még halványan sem utal arra, hogy a ledőlt Siloám-torony áldozatai bűnösök lettek volna, és ezért megérdemelték sorsukat. Ugyanakkor azt tanítja, hogy a csapások elgondolkodtató és megtérésre figyelmeztető jelek. A keresztény filozófia szerint nyilvánvaló, hogy az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten nem akarja és akarhatja a rosszat és a szenvedést önmagában és önmagáért. A skolasztikusok szerint Isten a fizikai rosszat (betegség, szenvedés) akarhatja egy nagyobb jó (az ember üdvössége) érdekében. Ez nem azt jelenti, hogy minden betegség és szenvedés mögött közvetlenül az Isten áll, de azt kell mondanunk, hogy Isten ránk bocsáthatja a szenvedést üdvösségünk érdekében. A Biblia is beszél a szenvedésről mint figyelmeztető jelről. Isten a szenvedést felhasználhatja arra, hogy hívó szava ezáltal elérkezzék hozzánk. Mint ahogyan a tékozló nyomorúságában határozta el, hogy hazatér az atyai házba, ugyanígy használhatja fel Isten mindannyiunk életében a szenvedéseket arra, hogy visszatérjünk hozzá. Tanulságos és sokatmondó lehet számunkra az is, hogy Jézus Krisztus saját életében, illetve saját szenvedésében mutatta meg számunkra, hogy Isten országában, Isten és az ember kapcsolatában mindennek, még a szenvedésnek is van értelme. Az is nyilvánvaló, hogy Jézus soha nem mondta, hogy „övéit” nem érheti semmi baj, sőt előre megmondta az apostoloknak, hogy szenvedésben és üldöztetésben lesz részük. A keresztényeknek meg kell barátkozniuk a Krisztusért vállalt szenvedéssel is (Fil 1,29). Jézus ígérete alapján azonban hittel valljuk, hogy a szenvedésben nem vagyunk egyedül. Jézus velünk van, közel van hozzánk. Kegyelmével képessé és alkalmassá tesz bennünket arra, hogy hozzá méltóan tudjunk szenvedni. Figyelemre méltó Szent Pál apostol tanítása és magatartása is. Annak az apostolnak a tanítása, akiről tudjuk, hogy húsvét után, vagyis Jézus feltámadása után csatlakozott az apostoli közösséghez. Ő maga, aki nagyon sokat szenvedett, így ír a római híveknek: „Az a véleményem, hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amit az Isten az őt szeretőknek készített” (Róm 8,18). Jézus példáját követve az apostol sem magyarázkodik, nem akarja mindenáron megmagyarázni a szenvedés okát és értelmét, hanem csak arról biztosít bennünket, hogy Jézus húsvéti misztériuma alapján állíthatjuk, hogy nem a szenvedésé és a dicstelen elmúlásé lesz az utolsó szó az életünkben. Ha a hit és keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsoltuk az életünket, ha Jézust nemcsak életünkben, hanem a szenvedésben és a halálban is követni tudjuk, akkor bizton reménykedhetünk abban, hogy követni fogjuk őt a feltámadásban is.
