A tágas ház évek óta lakatlan, de az örökösök ügyeltek rá, karbantartották. Hatalmas, a Hernádig lefutó kert is tartozik hozzá. Az új tulajdonosok, a Ferencsák házaspár elfogódottan álldogál a sok ember között. Ferencsákék hívnak, hogy nézzük meg, hol éltek eddig. Egy dombtetőre visz az út. A meredek telken apró vályogház áll. Hátsó fele kidőlni készül, a tető lecsúszóban. Behívnak a házba: két kicsi szobából áll, berendezése szegényes, ám patyolattiszta. Az ágyakon is tiszta takarók.
Ferencsák Gáborné az udvaron a szavakat keresi nagy örömükhöz. – Az Istennek biztosan valami szándéka van velünk, azért történt mindez – mondja – , mi rendes keresztények vagyunk, így neveljük a gyerekeinket: a másfél éves Farkas Gellértet, a hatéves Csaba Mátyást és a nagylányt, Viktória Ritát. Azért van két nevük, mert magyarok és keresztények vagyunk. A férjem eddig munkanélküli volt, de az öröm, úgy látszik, csőstül dől ránk. A férjem holnaptól munkát kapott, Gödöllőn fog dolgozni. Nagyon köszönjük a karitásznak az új házat, nélkülük nem tudtunk volna innen elkerülni – int a düledező otthonuk felé. – Tessék megnézni ezt a kertet is – kapaszkodik fel Árvai Ferenc a meredek domboldalba – , tessék nézni, micsoda munka volt itt ezt a szép veteményest kialakítani!
– Dolgoznak, erősen dolgoznak Ferencsákék azért, hogy boldoguljanak, hogy az élelmük nagy részét megtermeljék – mondja Árvai Ferenc. – Tehát akarják is, hogy az életük jobb irányba forduljon. Ehhez adtunk mi egy lökést az új ház megvásárlásával. Itt meg – mutatja az atya –, rendet tartanak, kaszálnak majd. A régi portájuk ezután a karitász tulajdona, kitűnő táborhelyet tudunk majd itt kialakítani. Nézünk le a dombról, alattunk a Hernád völgye, azon túl hegyek. Szép a táj – mondom. – Az hát – bólint Árvai Ferenc –, Isten teremtette.
