Közhely, hogy semmit nem viszünk magunkkal a sírba. Jól tudják ezt azok, akik már eltemették valamelyik hozzátartozójukat. Mi legyen a hátrahagyott tárgyakkal? Sok mindent lehet közülük hasznosítani, ám e nehéz döntés a legkevésbé sem anyagi kérdés. Nem az az érdekes ugyanis, hogy mit is lehet kezdeni velük, hanem az, hogy mit jelentenek számunkra. Ez persze attól is függ, hogy el tudtuk-e fogadni a másik ember halálát. Ha igen, akkor „könnyű” a dolgunk. Elteszünk valamit emlékbe, a többit pedig kidobjuk, eladjuk vagy elajándékozzuk.
Sokszor azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Nemcsak egy pár cipő, egy toll vagy egy könyv emlékeztet arra, akit elvesztettünk, de a bútorok, a szőnyeg is, sőt az egész lakás. Ezeket pedig nem cserélhetjük le egyik napról a másikra. Ott kell tovább élnünk, ahol a szeretett másik is létezett.
Valamikor így jártam én is. A tovább nem használható ruhák, kacatok nem jelentettek problémát számomra. Csak minden más. A küszöb, az ajtók, a lépcsőház, a Városliget. És a 74-es troli. Tanácstalan voltam. Volt néhány barna szék, amelyeket lecseréltem pirosakra, hátha ez használ.
A következő években aztán el-eltűntek a régi dolgok. Nemcsak a szekrények, de a lakás is. Csak néhány tárgyat őriztem meg. Nem magamnak, hiszen ezeket én is továbbadom egyszer.
