Pedig az ő születéstörténete sem kevésbé izgalmas, hiszen örökbefogadott gyermekünk. Aki örökbe fogad egy gyereket, hosszú évek várakozását, a gyermektelenség fájdalmát és az egészségügyi rendszernek való kiszolgáltatottság keserű idejét tudja a háta mögött, azt az időt, amikor küzdött a vér szerinti, „saját” gyerekért, az örökbefogadás gondolatát pedig agyának legrejtettebb zugába száműzte. Az évek múlása, a diagnózisok és terápiák, az esetleges meddőségi kezelések sikertelensége után azonban egyszer csak ott találja magát az örökbefogadás sztereotípiákkal lefedett kérdése előtt. Legfőképpen az információhiány tartja távol az örökbefogadástól; az első halk igenek kimondása után azonban minden pár egyfajta újjászületésként éli meg, hogy nem remélt, új lehetőség nyílt meg számára. Az örökbefogadás melletti elköteleződés a családi élet ígéretét hozza a gyermektelen pár számára. Felgyorsulnak az események. Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam olyan, mint egy önismereti tréning, felszabadító élmény. Tapasztalatot ad, hogy erőt nyerünk önmagunk és házastársunk megismeréséből, abból, ha megengedjük magunknak a gyászt, a fájdalom és a veszteség megfogalmazását: hiszen aki önmagát nem tudja elfogadni, mást sem tud elfogadni tiszta szívvel. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, sorstársaink életpéldája is megtartóerejű. Aztán a gyámhivatali papírmunka, beszélgetések a pszichológussal, családlátogatás, és néhány hónap alatt már az örökbefogadás alkalmassági határozatának birtokosa a házaspár. A határozattal jelentkezhetnek az állami szakszolgálatnál (itt úgynevezett titkos örökbefogadásra van lehetőség), vagy nyílt örökbefogadásra vállalkoznak, amelyben néhány bejegyzett egyesület, alapítvány segíti a koordinációt. Ekkor újabb nehéz időszak következik, a várakozás, „a sorban állás” ideje.
A világ lendülete egészen mást diktál, mint ami az örökbefogadás logikája: az előbbiben nincs helye az elengedésnek, a gyászmunkának, az önmagunk felé irányuló megbocsátásnak. A gyermektelen pár környezetében sok minden az ellen dolgozik, hogy sorsával, helyzetével igazán mélyen szembenézhessen. Kevés az olyan pár, amelyet elkerülnek ezek a megpróbáltatások. A meddőség szó stigmatizál: a hívő embernek dübörgő médiaorkánban kell együtt élnie a gyermektelenséggel. Tudatunkba szivárog a lombikipar számtalan felajánlkozó lehetősége, ugyanakkor az egyház határozott állásfoglalását – a helyzetet érzékenyen kezelő magyarázat hiányában – sokszor háborogva fogadjuk. A meddőségi kezelésekkel szembeni etikai kétségeket a gyermek utáni erős vágy sokszor elhallgattatja, és gyötrődését a pár nem meri környezete, lelkipásztora elé vinni. Előbb-utóbb magára marad a fájdalommal, gyakran elszigetelődik, hívő emberként pedig elbizonytalanodik.
Ráadásul a gyermektelen párt környezete sokszor csak a szánalom csendjével veszi körül, a gyermek tabutéma lesz, helyzetüket agyonhallgatják. A sajnálat azonban nem segítség. Szerencsére egyre több a jó kezdeményezés: a lelkigyakorlatok, találkozók, fórumok mind azt a célt szolgálják, hogy az érintettek élettapasztalatokat osszanak meg, és gyakorlattá tegyék a nehézségekről való beszédet. És amikor a férfi és a nő újra tud beszélgetni egymással a gyermektelenség egyéni fájdalmáról, és képes osztozni a hiányon, hogy ők együtt nem szülhetnek gyermeket, akkor kettejük kötelékéből a környezetük is érteni kezdi: veszteségük egyszersmind különleges ajándék.
Ezt érzi a pár is, amikor a pecsétes papírokkal hazaviszi a kórházból a kisgyermeket, és megindul feléjük a szeretet áradása. Kíváncsiság, óvatos érdeklődés övezi először az örökbe fogadó családot, de boldogságuk látványa feloldja a emberi bizalmatlanságot. Az örökbefogadás mindig elgondolkodtatja az embereket, a gyermeket pedig fokozott figyelem övezi. Minden örökbefogadás csodálkozást kelt: én erre nem lettem volna képes – mondják általában. Dehogynem, csak nem volt alkalmad kipróbálni – válaszolom.
Fiam és kislányom is nyílt örökbefogadással lett a gyermekünk. Mi is hosszan vártuk a „gólyahírt” arról, hogy valahol valaki szül egy babát, és azt szeretné, hogy más gondoskodjék róla. Félve vártam a találkozást a szülőanyával, hiszen emberi ésszel felfoghatatlan esemény előtt álltam. Elfogadásról gondolkodtam, és asszonyi találkozás lett belőle: beszélgetés közös fájdalmunkról, a gyermekről, aki egyszerre teher és hiány. Nem tudtam, milyenek lesznek a vonásai, kire hasonlít majd, milyen lesz a temperamentuma. Mit örököl, és miben lesz nevelhető? Nem tudtam, mennyire sínyli meg azt a magzatkori kilenc hónapot, amikor elutasították az érkezését, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán képes leszek-e rá, hogy szeressem. El tudom-e fogadni azt, akit nem én szülök? Azelőtt azt hittem, hogy aki örökbe fogad, kivételes tulajdonságokkal rendelkezik, és féltem, hogy én csak átlagos vagyok. És mégis, ott álltam a szülőszobában, én vágtam el a fiam köldökzsinórját, én öleltem először, elsőként az én hangomat hallotta: hát te vagy az, akit szeretni fogok? Két és fél évvel később néhány órás kislányomat már pólyásan foghattam magamhoz, nemsokára bátyja is örömmel köszönthette a régen vártat, hiszen már ő is átélte a várakozás nehézségét és a találkozás örömét.
Az örökbefogadásban megtapasztaljuk azt, amiről Jézus példát mutatott: az igazi szeretetben sebezhetővé válunk. El merjük hinni, hogy Isten így szeret minket: terméketlen testtel, de gyermek után vágyakozó lélekkel. Annyira bízunk Istenben, hogy anyja-apja leszünk egy ismeretlen gyermekének. Mária és József elfogadták az életükben helyet kérő Jézust, és ezzel az örökbefogadás ünnepévé is tették születését.
