Az elsőbe tartozik a Kisebb Testvérek Rendje, akiket mi ferenceseknek hívunk, valamint a minoriták és a kapucinusok, a másodikba pedig a klarisszák. A harmadik rend is a ferences család szerves része, reguláját 1221-ben Assisi szentjétől kapta. Sorozatunkban most a Szent Erzsébetről Nevezett Betegápoló Nővérek közösségét mutatjuk be.
II. József rendelete alapján a kapisztránusokat a budai Fő utcára néző, vízivárosi kolostorukból és templomukból átköltöztették az Ágoston-rendiek országúti épületébe; helyüket a betegápoló Erzsébet-apácáknak adták át, akik Anger Klára főnöknő vezetésével két csoportban, 1785 novemberében Bécsből érkeztek hajóval Budára. A nővérek a meglévő házat ispotállyá alakították át, később bővítették, menhelyet nyitottak. A polgárok hamar megszerették a velük „sorsközösséget” vállaló Erzsébet-apácákat, sokan csak úgy hívták őket: a lizikék… Az 1930-as években százharminc ággyal, kiválóan felszerelt belgyógyászati, sebészeti és nőgyógyászati osztályokkal működött az intézmény, egészen az államosításig, amikor hatvankilenc szakképzett apácának el kellett hagynia az épületet…
A betegápoló nővérek története 1622-ben kezdődött: Apollonie Rademacher elvállalta a XIV. század első felében alapított aacheni kórház vezetését. Két társával – reguláris harmadrendi ferences ruhát öltve – kis betegápoló közösséget alapított, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet pártfogásába ajánlott. Az obszerváns ferencesek védőszárnya alatt tettek örökfogadalmat 1627-ben. Előbb Dürenben, Luxemburgban, később Grazban és Bécsben alakultak közösségeik. Magyarországon először Pozsonyban telepedtek le; 1785-ben pedig tizennyolc apáca kezdte el szolgálatát Budán. A közösség több mint kétszázhúsz éves hazai történetében a XX. század sok megpróbáltatást hozott, sőt, végzetesnek látszó törést is okozott. A második világháború alatt a kerület többi egyházi intézményéhez hasonlóan az Erzsébet-apácák épületegyüttesében is bújtattak üldözötteket, zsidó menekülteket. Aztán a kommunizmus évtizedei alatt volt csak igazán szükség a hivatásukból fakadóan spirituális, szellemi és fizikai munkát egyaránt vállaló nővérek lelkierejére… A magyar központ tartományfőnöknőjével, Balázs Irma M. Ambrosia nővérrel a reggeli szentmise után találkozunk a Szent Ferenc sebei-templomban. A sekrestyéhez kapcsolódó kis helyiségbe vezet. – Lassan megyek, hat lábon – mentegetőzik mosolyogva a segítségül szolgáló járókeretre támaszkodva. A szobában értékes ereklyéjük helyét mutatja: a komódon őrzik üvegezett tartóban Szent Erzsébet háncsfonatos mintájú, faragott zarándokbotját. Ezúttal csupán a hitelességet igazoló kifüggesztett okirat utal e tárgyra, amely jelenleg a Nemzeti Múzeumban, a Királylányok messzi földről – Katalónia és Magyarország a középkorban című kiállításon látható.
– A nővérek mindig szolgáltak. Mintha csak mottója lenne ez a történetnek, amelynek fejezeteit Ambrosia nővér felidézi. – Késői virága vagyok a rendnek – mondja derűvel. – 1942-ben léptem be, de nem sokáig gyakorolhattam a hivatást a rendi keretek között, jött a háború, az államosítás…
Pedig az Erzsébet-nővéreknek több házuk is volt Budán, a novíciákat a parkkal övezett svábhegyi intézményükben nevelték. Akkor még sok növendékük volt. A hatalmas kert pedig kis gazdaságként is működött: tehenet, lovat, disznót, baromfit tartottak. Ők látták el a kórházat élelemmel. Az ostrom idején menekültek a betörő oroszok elől; a kápolnaablakon ugrottak ki. Ambrosia nővér megütötte a csípőjét; a kertész a pajtában, a kukoricaszárak alá bújtatta el, így nem érte bántódás. A rendtársak többsége ezután hazaköltözött, őt az angolkisasszonyok fogadták be. – 1950-ben végleg kiraktak bennünket az épületeinkből. Ott voltunk tizenhárman, okleveles betegápoló, gyógyszerész, műtős és egyéb szakképesítéssel rendelkező nővérek. Én is dolgoztam műtőben, sebészeten, nőgyógyászaton, gégészeten, urológián. De nehezen tudtunk állást találni. Elküldtek a Szent László Kórházba. Amikor megérkeztünk a portára, lejött a főnővér, ránk nézett, és azt mondta: „Nekem nem kell tizenhárom apáca, ezeket már nem lehet megnevelni…” Aztán átkerültem a Szent István Kórházba, a belgyógyászatra. Volt ott egy nagyon beteg édesanya, aki már az ég felé készült. A családja mindennap látogatta; megszólítottam a lányát: „Látom, mennyire szeretik az édesanyjukat; a lelkével is törődni kéne…” Annyira boldogok voltak, hogy valaki erre is gondolt. Hívtak egy atyát az Örökimádóktól. Közeledett a karácsony, így ezen felbuzdulva a betegek közül sokan szerettek volna gyónni, áldozni. Mit lehetett tenni? A fürdőszobába betettem két széket, egyiket az atyának, a másikat a betegeknek. Mivel az atya csak egy szentostyát hozott be a haldoklónak, megbeszéltük, mikor jön be áldoztatni. Ennek azonban besúgás útján híre ment; arra a napra nem osztottak be, nem mehettem be a kórházba. Másnap hívatott a párttitkár: „Tudja, hogy kereste magát tegnap egy fiatalember?” „Tudom.” „És azt is tudja, hogy az a fiatalember katolikus pap?” „Azt is tudom.” „És nem szégyellik magukat, a katolikus valláshoz nem méltó módon gyóntatták és áldoztatták a betegeket?” „Nézze, önök harcolnak a saját elveikért, mi meg a magunkéért, és nem tudtuk másképpen megoldani” –válaszoltam. Erre ő: „Akkor most lemegy a felvételi irodába, felveszi a fizetését, holnaptól el van bocsátva. Jelentettem a maga ügyét a minisztériumnak, a pártnak és a szakszervezetnek. Ne is próbáljon elhelyezkedni…” Megköszöntem. Lementem az irodába, ahol két úriember fogadott, az egyik megkérdezte: „Irmuska, miért akar elmenni, hiszen magát mindenki szereti?” Amikor elmondtam neki, mi történt, felkapta a telefont, hívta a párttitkár urat, de láttam, hogyan lohad le arcáról a nagy lelkesedés… Karácsony előtt állás nélkül voltam. Kis összeköttetés révén, egy főorvos segítségével 1951. január 9-én fogadtak a központi városházán, ahol a nővérelosztást intézték. Már írták volna az ajánlásomat az akkor megnyílt újpesti rendelőbe, amikor kinyitották az oklevelemet, és látták, hogy apáca vagyok. Először elutasítottak, végül mégis megkaptam az ajánlólevelet. Mivel a rendelőben éppen munkaerőhiány volt, nem is foglalkoztak az ajánlással, a főnővér azonnal munkába állított. Aztán felmentem az igazgató úrhoz bemutatkozni. Gondoltam, jobb lesz, ha megmondom, ki vagyok, nehogy másnap kitegyenek. Amikor elárultam, rám nézett: „Fiam, magának az nem bűne. Itt fog dolgozni. Egy kérésem van, a vallásról ne beszéljen, csak végezze a munkáját becsületesen…” Nagyon megszerettek; egész Újpest úgy hívott: „Irmuskám.” Amikor enyhült egy kicsit a politikai helyzet, még az Egészségügy Kiváló Dolgozója kitüntetésre is felterjesztettek. Megvan a papírom és a plecsni! Negyvenhat évig voltam ugyanazon a munkahelyen. Közben segíthettem nővértársaimnak a beteg atyák ellátásában, helyet kerestem a szemináriumból kizárt kispapoknak… – A Jóisten intézkedett – mereng el Ambrosia nővér a küzdelmes múlton könnytől fátyolosodó szemmel. – Csodálatos a jósága. Talán azért, mert akkor azt a halni készülő édesanyát és a többi beteget sikerült ellátni.
A szerzetesrendeket szétkergették, de az Erzsébet-apácák közössége, spirituális köre nem tűnt el teljesen: – Itt a templomunkban megmaradt két nővér sekrestyésnek. Minden vasárnap el tudtunk jönni szentmisére; összegyűltünk, imádkoztunk. Erről persze a „kintiek” nem tudtak. Rákosi elvtárs le akarta bontatni a templomunkat, és az összes Batthyány téri tornyot, mondván: ha ő kinéz a parlamenti szobája ablakából, akkor ne templomtornyokat lásson… De hála Istennek a környék, a Fő utca minden temploma megmaradt. Az Erzsébet-apácák központja a háború után rabkórházként működött. Nem sokáig, mert valaki megszökött a harangkötélen – azóta sem szól itt a harang… Az épület skarlátos gyerekek kórháza, majd idősek otthona lett. A rendszerváltozás után egy teljesen lelakott, kiürített, mondhatni kifosztott házat (és mintegy száz ott lakó, magatehetetlen idős beteget) kapott vissza a rend. „Utánpótlás”, hivatások hiányában a tizenkét, többségében koros nővér Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjének segítségét kérte, hogy az ápolási feladatokat el tudják látni. Azóta a rend tartja fenn az otthont, de a karitatív szervezet üzemelteti. A Szent Ferenc sebei-templom és a felújított Marczibányi-ház ma is pezsgő lelki központ, itt kapott helyet többek között a Szent Erzsébetről nevezett német nyelvű közösség. Az idősek otthona egyelőre csak belül, lassan újul, rengeteg pénzre lenne szükség a műemlék épület teljes körű felújításához. Ambrosia nővér több mint százötven éve vezetett rendi naplót mutat, amelybe a közösségük tagjainak születési és halálozási dátumát jegyezték be. Régi iratokat, képeket és fénymásolatokat nézegetünk, egy róluk szóló korábbi újságcikk is előkerül: Megfogyva bár, de törve nem… – Mi vagyunk az egyházban az imádkozó háttér – mondja. – Kapcsolatban vagyok a különböző otthonokban élő idős nővérekkel. Ha pedig itt haldoklik valaki, azonnal hívunk egy atyát. Imádkozunk az elhunytakért, szentmisét mondatunk. Amit tudunk, megteszünk. Hát, így állunk… – mindig szeretetben! Ambrosia nővér biztat, hogy ha kedvem van, nézzek körül csodás barokk templomukban és a házban. Lesz, aki elkísér. Feláll, fogja a járókeretet, néhány lépést tesz velem, búcsúzóul kezet nyújt. Boldog vagyok, hogy megismerhettem. Azzal a felemelő érzéssel jövök el, hogy hálás vagyok az életéért, a tetteiért. Köszönet érte annak, akit illet.
