A férfi nem álmodott, nem gondolt álmokat, sem a múltról, sem a jövőről, nem mozogtak a lehunyt szem mögött a retinát érintő elektromos hullámok, nem mozgott tudata a mély és az éber alvás fázisaiban, nem akart felébredni, nem akart felkelni, mert nem aludt, a férfi halott volt. Már harmadik napja. Csak a filemile csattogott egyre erősebben, s az egyik közeli csillag fénye lett egyre halványabb, de semmi sem mutatott többet, mint egy másik napon, a hét első napján. Béke volt a hegyen, nem messze innen ott álltak a kövek, amelyek közé tegnapelőtt a fákat állították és ékelték, hogy egyenesen álljanak, ne dőljenek se előre, se hátra, stabilan és nyugodtan álljanak, amíg le nem veszik róluk terhüket. Hogy a másik kettőt hova tették, ezt már a férfi nem tudta meg, mert elsőnek csuklott le feje, és nem szólt többet. Békében vették le, sokat bajlódott a katona a szögekkel, alig tudta kihúzni őket a fából, ahová oly erősen verték be, hogy mozdítani sem lehetett, nem engedte el a fa terhét, mint aki ragaszkodik hozzá, ő és a test egybekapaszkodtak véglegesen, mintha tudta volna az a fa, hogy a neve fogalom lesz.
A férfi nem volt, s mert aki nincs, annak nincs tudata, nincs történelme, aki már kilépett ebből a koordináta-rendszerből, amelyben élünk, az már nem létezik, attól a pillanattól kezdve nem választhat, nincs jelene, csak múltja, s ha valaki róla beszél, már csak volt, minden ige múlt időbe kerül, befejezett múltba. A semmiben elmerült, bár teste még itt feküdt a kövön, de ténylegesen már nem volt, mert két napja meghalt.
Nehezen fogható meg az a tört pillanat, amikor ez az állapot megváltozott, amikor a semmibe visszatért a valami, amikor a férfit betöltő semmiből, mint a fagyott jég alatt felbukkanó első csordulat, megjelent az élet. Az volt az első tudatos érzete, hogy szól a filemile. Hogy hall valamit, mert három napja nem hallott semmit, mert a semmiben volt, és a semmi néma. A filemile csattogása volt az első jel, hogy a nincs vanná lett. Még csukva volt mindkét szeme, nem érzett semmit, csak azt, hogy van jelene, s ettől visszatért belé a múlt is. A múlt, amit három napja hagyott ott, tudata ködéből lassan felbukkantak mindazok az események, amelyekre utoljára emlékezett, a csöndes kövön fekve felidéződtek a zajos akciók, hisz egyre világosabban tudatosította, hogy mi történt, mielőtt megölték. Még nem tudta, hogy él, csak azt tudta, hogy már nem halott. Még nem tudta a sziklasírt, csak azt tudta, hogy ő már nincs, s csak azt nem tudta, hogy ha már nincs, miként lehet, hogy van. Meg akarta találni azt a pillanatot, amikor a semmiből valami lesz ebben a csöndes tavaszi éjszakában, ahol semmi sincs, ami a világra emlékeztetne, csak ez a két feleselő filemile, akik most már biztos, hogy itt kergetik egymást a kertben, füttyeik egyre hangosabbak, a szerelmes madarak játékos éneke már biztossá teszi, hogy újra él. Hogy lehet ez, gondolja, hiszen megölték, s ha megölték, akkor nem élhet, mert aki meghalt, sosem élhet újra, ezt tanulta, látta életében, s még nem tudatosult benne, hogy ő más, mint a többi. Itt fekszik ezen a hűvös, sima kövön, hátát kiegyenesítve, fejét egy sziklára hajtva, arcán a kendővel, gyolcsba burkolva, kezei összekötve, s nem akar felkelni, bár most már egyre inkább felismeri, hogy él. Átjött a semmiből a valamibe, a nemlétből a létbe, mint ahogy három napja átment a létből a nemlétbe, amikor egyszer csak megállt az óra, s bár a percek tovább folytak, az ő órája állt mozdulatlanul. Ő volt a nem volt. Kilépett a létből, ám most minden fordítva történik, hisz él, de ki szabadítja meg a gyolcs kötésétől, hiszen kívülről kötötték rá, erősen és szorítóan. Megpróbálja lassan mozdítani a két kezét, és a gyolcs ereje enged, kezeit kinyújtja, és leveszi arcáról a kendőt. A sír szája előtt a nagy kő melletti réseken átviláglik a hajnal. Ki fogja a követ elhengeríteni, gondolja, és feláll. Nézi inas, meztelen testét, a sok sebbel és karcolással, kezeit nyaka mögé teszi, kétszer erősen meghúzza, és a kőhöz lép. A kő engedelmeskedik, mázsás súlyát fél kézzel görgeti el a sír szájától. Hunyorogva áll a fényben. Pirosan fénylik az égbolt alja, hűvös van, enyhe szél fúj. Ott áll meztelen, és csodálkozik, hogy nem fázik. A sír oldalában egy vájat, rajta ruhája, fehér gyolcs, magára ölti, és kilép a harmatos fűre.
A város felé veszi az útját, kissé csúszkál a nedves füvön mezítláb, de nem fázik a lába, két kezével belekap a hajába és hátrasimítja a fürtjeit, egy közeli patakban vizet emel fel a kezeivel és megmossa az arcát, majd egy fahídon átvág, és lefelé megy a hegyről, azon az úton, ahol három napja felfelé jött a nehéz fával. – Újra élek – gondolja –, mint Lázár, aki összekötött kézzel és lábbal jött ki a sírból, s azt mondtam a nővéreinek: adjatok neki enni! Mert ilyenkor enni kell. A város szélén egy fogadó felé veszi az útját, mert ilyenkor enni kell. A fogadós most söpri ki a rostély alól az el nem égett faszenet és hamut, még nincs mit enni adni. Továbbmegy a városba, most nyílnak a boltok, még korán van, a tegnapi ünnep nyomait tüntetik el, takarítanak, elrakják a padokat, az edényeket mossák. Áthalad a helytartó palotája előtti téren, felnéz a mellvédre, ahol három napja állt a helytartóval, itt lenn a téren ezrek kiabálták Barabbás nevét. Hol lehet most Barabbás, mit csinálhat? Az egyik sikátorból füstöt lát kiszökni, ott már sütnek valamit, betér és enni akar, kedvencét, az olívában sült padlizsánt kéri egy hemina libanoni borral, amit a legjobban szeretett. Leül a lépcsőre kezében az olajtól tocsogó sült padlizsánnal, a szelet kenyérrel, melyekbe nagyokat harap, s kortyolja rá a bort, de nem érez semmi jó ízt, semmi örömet, az evés boldogságát, a jóllakás megelégedettségét. Eszik, mert tudja, ilyenkor enni kell, ő is ezt mondta a kislány szüleinek – adjatok neki enni –, akit kézen fogva felemelt az ágyról, amikor kinevették, mert azt mondta, nem halt meg, hanem csak alszik, hiszen nyilvánvaló volt, hogy halott. Lassan rágja az olajos sültet, nem akaródzik lenyelni, rakja egyik szájfeléből a másikba, de nem megy, bort kortyol, de nem érzi a libanoni édes bor ízét. Fizetni kellene, de nincs pénze, ruhája zsebe üres, zavartan néz szét, amikor a földön egy rézpénzt fedez fel, felveszi, egy dénár, amennyi a reggeli ára.
Átvág a város főutcáján, ahol egy hete bevonult, ahol köpenyüket terítették eléje, egyre többen járnak az utcákon, s azt érzi, hiába a sokaság, bárkinek ütközik, nem érzi a testüket, áthalad rajtuk, mintha ott se lennének, a templom kapuja is zárva, de áthalad a zárt kapun, belép a néma és üres templomba, leül az utolsó sorban, és szemét az égre fordítja. Látja a helytartót, aki rosszkedvű, mélán néz maga elé, fázósan összehúzza köntösét, saruját a ruhája alá húzza, és fáradtan néz a semmibe. Látja a királyt, amint orvosa eret vág rajta, mert iszonyatos fejfájása van, felesége hideg vizes borogatást tesz a homlokára, de nem kell neki, lerántja, és kiabál az asszonnyal. Látja a tanítványait, amint a sarokban ülnek, vagy asztalra borulva fekszenek és alszanak a bezárt teremben, ahol négy napja a bárányt ették. Félnek, iszonyatosan félnek, legszívesebben hazamennének, de az utcára nem mernek kilépni. A hét első napja. Már nem éhes és nem szomjas, az ajtók nem akadályok, egy lépéssel százat is meg tud tenni, ott terem, ahol akar egy villanás alatt, rá már nem vonatkoznak a természeti törvények, áll a napsütésben a főtanács kapujában, de nem érzi a nap erejét az arcán. Már nem ember, csak annyiban, hogy van két lába, keze, és beszél, de már nem vágyik, nem érez, és nem tervez. Még van negyven napja, hogy mindent elintézzen. Jár-kel a városban, hol itt áll meg, hol egy másik kapuban, köntösét a fejére húzza, mert nem akarja, hogy megismerjék, néha elkap egy-egy párbeszédet a korcsmák ajtajában, róla beszélnek, egyesek szerint jól tették, hogy kivégezték, mások szerint nem, némelyek azt mondják, szélhámos volt, mások nagy prófétának nevezik, de őt ez már nem érdekli. Pedig mindez csak három napja történt, de már oly távol van, mintha évek teltek volna el. Egy mészáros üzlete előtt áll, s nézi, amint az udvaron a báránycombot sütik a legények. Szeretné még egyszer érezni a báránysült friss ízét, a fűszerek izgalmát, a saláta szaftos zamatosságát, a bor édes ízét. Milyen jó volna, ha még lehetne – gondolja, de tudja, már sosem lehet. – Még negyven nap, és végleg elmegyek – tűnődik, s felnéz az égre. – Most ér Magdolna a sírhoz – gondolja –, belép, és nem talál mást, csak azt a fehér ruhás angyalt, akit összetéveszt a kertésszel. Megijed és elszalad, de félóra múlva már hárman szaladnak vissza, s mindjárt híre megy az egésznek, hogy mégsem halt meg végleg, hogy mégis igaz volt, amit mondott nekik, csak nem értették, pedig láthatták a római katona szolgáját, a zsinagóga elöljárójának lányát, s magát Lázárt, hát tudhatták volna, hogy van feltámadás. Majd rájönnek, hogy megmondtam nekik előre mindezt, majd feldolgozzák, majd megértik, és emlékezni fognak arra is, hogy előttetek megyek Galileába.
Átvág a város északi részén, és ahol már elfogynak a házak, lassan ráfordul az emmauszi útra. Már látja azt a két embert, akit meg fog szólítani, de előbb kimond két-három hangos szót, kipróbálja, van-e hangja. Lássunk hozzá, ez már az utolsó hat hét. Felgyorsítja lépteit, hátulról lép közéjük, és váratlanul szólal meg: – Békesség nektek!
Et resurrexit tertia die.
