A székhelyéről, a drezdai Semperoperből Myung-Whun Chung vezényletével európai turnéra indult Staatskapelle Weber A bűvös vadász című operájának nyitányát, Mozart d-moll zongoraversenyét (K. 466) és Brahms IV. szimfóniáját hozta Budapestre. Az ötvenöt éves, koreai származású karmester (a párizsi Bastille Opera egykori – első – zeneigazgatója, később a római Szent Cecília Akadémia, majd a Francia Rádió Zenekarának vezetője) hitvalló művész, aki mind Rómában, mind Párizsban több jelentős katolikus (világ)találkozó zenei rendezője, közreműködője volt. Ő ma Olivier Messiaen spiritualitással átitatott életművének egyik első számú népszerűsítője, amit lemezfelvételek sorával igazolt. Legyen szó operáról, a bécsi klasszikusokról, romantikus, századfordulós vagy kortárs zenéről, Myung-Whun Chung mindenben a maximumot nyújtja. Nem a média kegyeltje, nincs körülötte felhajtás, gondosan felépített reklámkampány, mint néhány jól „megcsinált” pályatársánál. Ő estéről estére biztosítja helyét az elsők között, ahogy 2005-ös első budapesti fellépésekor, amikor Mahler VIII. (Ezrek) szimfóniájának revelációként ható előadásával letette névjegyét a frissen megnyílt Nemzeti Hangversenyteremben. A partitúrákat részletgazdagon, de nem finomkodóan szólaltatja meg. Lendületes, energikus karmester, aki kifogástalan stílusismeretének, arányérzékének köszönhetően sohasem esik túlzásokba, az öncélú hatásvadászat hibájába. A szólista, Lars Vogt jó partnernek bizonyult: nem „sztárzongorista” típus, ahhoz tán túlságosan is lírai alkat. Koncentrálva, összevont szemöldökkel, gondterhelt arckifejezéssel hangolódik a „démoni hangú” Mozart-versenyműre a nyitótétel „sejtelmes” bevezetése alatt. A fiatal német művész „pasztelles” játéka a concertóban érzékeny, introvertált személyiséget tükröz, s e képet a ráadásként játszott Chopin-noktürn fájdalmas, már-már édeskés érzelmessége is erősíti. Amíg Myung-Whun Chung a drezdaiakkal mindvégig képes fenntartani a figyelmet Brahms negyedik szimfóniájának tolmácsolásával, addig a karmesterfenomén, Lorin Maazel a másodikkal „elbukik”: a Bécsi Filharmonikusok koncertjének első része unalomba fullad. A szünet után elhangzó, gordonkára és zenekarra írt utóromantikus- eklektikus Dohnányi-darab (Nagy Róbert szólójával) sem alkalmas arra, hogy felrázza a közönséget. Az utolsó remény: a Galántai táncok. Maazel érzi a Kodály-mű magyaros mélabúját, verbunkos lüktetését. Pompával tárulnak fel a tekergőző „egzotikus” dallamok… Mégis győz az enerváltság. Az egykor oly karakteres maazeles lassú tempók mára mintha elkoptak volna a rutinban: inkább modorosságra, szenvtelenségre utalnak, semmint mélységre vagy időskori bölcsességre. És „ellenpontként” hol a táncokat záró forgószélkavargás? A féktelen népi vigadalom csak a nyárra emlékező késő őszi mulatság… Végül Maazel a lehető legfantáziátlanabb ráadásszámokkal adja meg a kegyelemdöfést. Biztosra megy, szinte „kierőszakolja” a sikert. Számítása bejön, hiszen Brahms két népszerű magyar táncát a felismerés örömével, lelkesen tapsolja a publikum. „Na, ez is megvolt!” Nemcsak Maazel gondolhatta így…
