Ám bónuszként, mintegy meghálálva a jelenlévők türelmét, családias hangulatú, derűs és koncentrált „kamarázás” helyszínévé válik az üres székekkel pettyezett óriási pódium. Bach- és Schumann-művek vezetik be Beethoven Egmont-nyitányát, Sibelius hegedűversenyét és Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját. A„házi muzsika” keretében eredeti hivatásában, zongoraművészként is bemutatkozik az est karmestere, Christoph Eschenbach. (Ő az, aki 2000-ben minden idők egyik leghosszabb Parsifalját vezényelte Bayreuthban, ami nem hozott számára sikert. Hangversenytermi működésével párhuzamosan azonban ma is előszeretettel vezényli Wagner zenedrámáit: Párizsban például a Ringet, Robert Wilson rendezésében.)
Eschenbach személyiségétől távol áll a drámai hatáskeltés. Már zongorázásából kiderül, milyen tapintatos, mennyire figyelmes kísérője művésztársainak. Szinte észrevétlen. Karmesterként is a „finomságok” érdeklik: a puha hangzás, a harmónia mindenekfelett. Az Egmontban, akárcsak a Schubert-szimfóniánál éppen az eksztázis, az elsöprő erő, a dinamizmus hiányzik az egyébként „szimpatikus" tolmácsolásból. Eschenbach ilyen; nem is akar másnak, többnek látszani – tán épp ettől válik hitelessé interpretációja.
Leonidasz Kavakosz Sibelius zaklatott, borús concertójának szólistája. A negyvenkét éves görög művész hegedűjátéka úgy lebeg a súlyos, sűrű zenei szövet felett, mint a széltől izgatott gyertyaláng vagy a lidércfény a lápon. Kavakosz a legkevésbé sem „modern sztár”. Fegyelmezett. Nem szenveleg, nem „kommunikál”, olykor még hátat is fordít a közönségnek, hogy inkább az orkesztert, a születés pillanatát figyelje. Az adagio közben rövid időre (a tételszünetig) hangszert cserél zenekari kollégájával, mert hegedűjének egyik húrja megadja magát és elhangolódik… A váratlan helyzet, az apró „belső dráma” nem zavarja meg; lélegzetelállító, éteri pianissimóval zárja, koronázza a versenymű középső tételét a kölcsön hangszerrel. Nagy művész. Jelenléte az egyszerűség diadala.
