A szerzetesi liturgiában is komoly szerepet kap e ritmus. Az egyiptomi atyák, ha alkonyati és virradati imádságukat épp együtt végezték, általában egyvalaki mondta hangosan a zsoltárokat, a többiek ülve hallgatták – ez a figyelem munkája volt. Valamennyi zsoltár végén csendben földre borultak, és rövid ideig így maradtak – a kiüresedésnek ebben a gesztusában és csendjében még ott visszhangzik Isten szava minden szerzetes szívében. Majd miután felálltak, egyvalaki a saját szavaival imádkozott, válaszul a hallott, meghallott szóra, amelyet Isten személyes szavaként értelmeztek, amelyet a közösséghez és az egyes szerzetesekhez intézett – jelen időben.
A zsolozsmában különösen is fontos ez a ritmus: a zsoltárok félversei közt tartott „lélegzetvételnyi” csend a Lélek munkájának is a helye. A zsoltárok lüktetni kezdenek, zsoltározásunk így lehet egyszerre lendületes és meditatív, adhat örömet, sőt élvezetet, s vezethet mégis az elmélyülésbe. Ne „daráljuk le” a zsoltárokat, és vele az imádság lehetőségét! Szó és csend ritmusa az Isten és ember közötti találkozás alaptermészetéhez tartozik. Isten szól – az ember hallgat, figyel, fülel, válaszol, majd a szeretet csendjében ismét elhallgat.
Mai életformánk egyik alapszava a pörgés. Ez néha liturgiáinkra is jellemző. Nincs megállás, „nyomjuk” elejétől a végéig. Nehéz csöndben lenni és nyugodtan ülni, hiszen a csend „veszélyes üzem”. Ha elhallgat a beszéd, a zene, megszűnik a cselekvés, a zaj elül, akkor olyasmi is megszólalhat belül, amit lehet, hogy szívesebben elhallgattatnánk. Pedig a mély, élettel teli hallgatáshoz e kényelmetlen hangokon keresztül vezet az út.
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum concilium, 30.) is beszél a szent csendről, amelynek a maga idején helye van az istentiszteletben. A római liturgia szelleme, struktúrája különösen is nyitott a csöndre. Kérdés, kibírjuk-e. Vagy ezt is elnyomjuk, megszüntetjük szokásos pörgésünkkel.
A pannonhalmi bazilika felújításán dolgozunk. A munkák előrehaladtával újra és újra rácsodálkozom a gyönyörűen tisztuló középkori térre. A templom dinamikáját az oszlopok és az általuk lehatárolt „üresség” adja. A falak hordozzák, hozzák létre és díszítik azt a csodálatosan megkomponált, ritmikusan üres teret, amely otthont ad a liturgiának. Ilyen a liturgikus ima is: szavak, hangok, cselekvések lüktetéséből épül a csendnek az az üres temploma, amely otthont ad a valódi történéshez, Isten cselekvéséhez.
