Az ürességről
Néha minden annyira üresnek rémlik, akárha sose lett volna teli vérrel, derűvel, imádsággal. Fölnéz az ember az égre, és színtelennek tapasztalja; körbetekint az utcán, és élőholtaktól hőköl hátra. Olyankor vissza kell, hogy húzódjék az otthonába, szilvalekvárok és Hölderlin-összesek közé, falak és pókok társaságába. Paszkál atya is ezt tette, pedig még csak ősz sem volt.Mit tört benne ketté az éjszaka? Mert hogy benne magában esett sérülés, efelől nem volt kétsége. Nem a Nap tévedt más pályára, nem a szellők fodrozták zavarossá a világot, nem a cipőkanál-készítők esküdtek össze a jóakarat ellen. S a szilvalekvár! Íztelen volt az is. Hölderlin pedig? Érthetetlen igék hírnöke. Az atyát sivatagi esztendők edzették életre és halálra, de a melankólia nevű démonnak nem szokása válogatni: ha kedve úgy hozza, a jámborak örömét veszi el. Beesteledett. Paszkál atya zsoltárokat olvasott, mint mindig a nap végén. De ahogy az egekből a szín: a textusból Isten hiányzott. Ha nem csönget be, talán rosszat sejtve, a szomszéd, hogy egy pohár bor mellett barokk szviteket hallgassanak, mint régen, talán az angyal sem látogatja meg éjszaka, hogy homlokán elsimítsa a ráncokat, szívéből kisöpörje a sötétet, utolsó mozdulatával pedig elhúzza a függönyt, hadd áradjon be reggel a fény, az új nap fénye az új emberre. Ennyi kellett csak? Közös szavak és közös hallgatás? Isten a megmondhatója, aki a betűk között rejtezett mindvégig, ha eközben figyelmes szomszéd vagy gondoskodó angyal alakját öltötte is fel, barátságos beszédnek, dúr dallamsornak, lebbenő függönynek maszkírozva az elmaszkírozhatatlant, a szeretetet. Reggelre kelvén Paszkál atya tágra nyílt lélekkel lépett ki a megint kék ég alá.
Páternoszter
„Két lépést teszek a földön és négyet a levegőben. Ez a szeretet”, írta Thomas Merton, gondolta Paszkál atya. A trappista szerzetes naplóbejegyzése járt álló nap az eszében, így most is, amidőn két lépést tett a padlón, egyet a levegőben – s máris a páternoszterben találta magát. Az imént még a hivatal folyosóin bolyongott – most pedig rejtélyes szerkezet emelte az ég felé. Ujjongó kíváncsisággal vetette meg lábát a régimódi liftben. Közben egy ugyancsak 1948. szeptember 26-áról való mondat derengett föl benne, Merton okfejtésének gyöngéd ékköve: „Csak az örökkévalóság számára van időm – azaz a szeretet, a szeretet, a szeretet számára.” Paszkál atya elámult a nyilvánvalón: ha a toll vezeti a kezet, a leírtak mindenkor érvényesek maradnak. Mindegy, hogy tengerparton vagy liftben idézzük föl, hogy a szemünk olvassa vagy az emlékezetünk őrzi. A kabin lágyan zökkenve átfordult, és megkezdte alászállását. Az idős férfiú föleszmélt. „Az örökkévalóságba az időn át vezet az út. Az idő pedig a hivatali ügyintézés kötelességével is megajándékoz bennünket”, intette magát, és most már figyelt, hogy ne vétse el a szintet, sem a kis irodai szobát, ahol a szomorú hivatalnokot remélhetően felvidítja majd a házi sütésű epres rétes s nem kevésbé az újabb mertoni maxima, amellyel a bürokrácia rideg személytelenségébe az ügyfél teremtményi önérzetét csempészheti: „Nincs kedvem semmi mást csinálni, csak szeretni.”
