Jelenits István javasolta egyszer, hogy a zsoltárok esdekléseit, a halál állandó veszélyét emlegető ószövetségi sorokat olvasva próbáljuk magunkat beleélni egy olyan, évezredekkel ezelőtti élethelyzetbe, amikor nincs orvos, gyógyszer és biztonság, stabil külső rend. Az életben maradás valóban mindennap bizonytalan. Akár egyetlen csípés vagy elmérgedő seb halálossá válhat. Vadállatok közelsége, ellenséges emberek gonosz szándékai és a természet mostohasága teljesen kiszolgáltatottá teszi az egyént, aki rettegve rimánkodik Istenhez. Az, hogy egész léte tőle függ: evidencia, közvetlenül megtapasztalt bizonyosság.
Régóta érdekelnek a határélmények, és a nagy végső határ jövőbeli élménye, amely mindannyiunkra vár. Igyekeztem mindent elolvasni, amit erről a témáról találni lehet. Meggyőződésem, hogy amit betegségem mélypontján megéltem, szintén határélmény volt – személyesen nekem szóló üzenet. Annak felismerése, hogy amit eddig afféle meseként fogtam fel, egyszerre erős és gyengéd valóság, amely egyszer engem is magával sodor majd.
Rettentően gyenge voltam, otthon feküdtem. Jó ideig berzenkedtem az ellen, hogy ennyire kiszolgáltatott, megvert lehetek. Még ahhoz sem éreztem magamban erőt, hogy felemelkedjem, és a mellettem levő polcról levegyem a gyümölcsleves palackot. „Gyengébb vagyok, mint szomjas”, állapítottam meg egykedvűen, és inkább feküdtem tovább. De éber figyelemmel. „Itt a vég?” – kérdeztem magamtól. „Nem, nem: ez még csak olyan, mint a vég lesz”, nyugtattam magamat aztán, annyira hihetetlennek tűnt a helyzet.
És ekkor történt valami, amit azóta sem értek, és nem lehetett az én „okosságom”. Hirtelen megnyugodtam. Elöntött a hála csaknem eufórikus érzése. Ha valóban vége – ha vége lenne –, akkor most már úszom, anélkül, hogy tempóznék, gondoltam. Úszom kifelé az életemből. Már elindultam – vagy mintha jövendő halálom demóprogramja futna. Mintha már elindultam volna: az élmény egészen valószerűnek tűnt, noha csaknem biztosan tudtam, hogy ez csupán előérzet; igaz, annak kísértetiesen valószerű változata.
Az életről sokáig azt gondoljuk: az, amit mi „csinálunk”. Attól van, hogy mi aktívak vagyunk: terveket alkotunk, és megvalósítjuk őket. Hogy alakítjuk a világot. De ez elmúlik. És nem lehetséges, hogy maga az élet csupán ennyi lenne. Hogy mi magunk kizárólag az aktivitásunkban és az által léteznénk.
Egy nap már nem mi övezzük fel magunkat, és nem oda megyünk, ahová mi akarunk. Hanem sodrásba kerülünk, vagy olyasmit élünk meg, mint amikor gyerekként beültünk a körhintába, és megtapasztaltuk, hogy tudunk repülni. A világra akkor már úgy tekintünk majd (le, vissza), mint amely most már nem a mi gondunk. Könnyű szívvel, jóváhagyólag. Egyre szabadabban.
