Sűrű, sötét éjszaka Velencében, ebben a manapság sok ezer turistát fogadó, cölöpökre épített tengerparti városban. A vészjósló csendben csak pislákoló fények világítanak itt-ott a zegzugos utcákban, a lagúnákban. 1576-ban járunk, a nagy pestisjárvány idején, amely válogatás nélkül szedte áldozatait a városban. Aki csak tehette, menekült a halálos veszedelem elől. Egyvalakiről azonban bizonyosan tudni lehet, hogy ott maradt: Tintoretto, a festő. Ilyen hatásos képsorokkal kezdődik A művészet templomai sorozat újabb darabja, a Tintoretto: Egy lázadó Velencében című dokumentumfilm, amelyet mostanában kezdtek játszani a mozik. Többek között az Uránia Nemzeti Filmszínház, ahol a díszbemutatót tartották.
Amikor az ember Velencében jár, és betéved az útjába eső első templomba, jó esélye van rá, hogy odabent Tintoretto-freskókkal, -oltárképekkel és -festményekkel találkozik. A művészet templomai sorozat legújabb darabját nézve is láthatjuk, ez a reneszánsz művész elképzelhetetlenül sokat festett az élete során. Ahogyan a filmben is elhangzik: halálos iramot diktált magának. A dokumentumfilm hihetetlenül sok információt zúdít a nézőre. A magyar feliratok olvasása és megértése nem egyszerű feladat, így aztán nagyon kell figyelni, de megéri. Egyetlen percig sem unatkozik az ember. Remek képelemzések, művészettörténeti magyarázatok hangzanak el, és a mester egész élettörténete kibontakozik a szemünk előtt a 90 perces játékidő során. A film készítői ezúttal is egy elképesztően gazdag és szerteágazó festői életművet mutatnak be a művészet iránt érdeklődő közönségnek.
Tintoretto születésének ötszázadik évfordulójára készült el ez az alkotás, amely Velence aranykorának harmadik korszakába kalauzolja el a nézőt. Valódi nevén Jacopo Robusti (1518–1594) Velencében született, és élete során nem is igen hagyta el a szülővárosát. Egyszerű iparoscsaládban nőtt fel, apja kelmefestő volt, amint arra ragadványneve is utal: Il Tintoretto (tintore olaszul kelmefestőt jelent). Mantován kívül nem nagyon járt külföldön, hallhatjuk a filmben. Ezt úgy kell érteni, hogy sem Firenzébe, sem Rómába nem jutott el. Michelangelo alkotásait is valószínűleg csak reprodukciókból vagy másolatokból ismerhette. Tintoretto Velence aranykorának harmadik nemzedékéhez tartozott. Az első az 1440-es évekre tehető, és a Bellini fivérek tevékenységéhez köthető. A második generációt Mantegna és Tiziano képviselte, a harmadikat pedig Veronese és Tintoretto neve fémjelzi. Mindkettejük munkásságára jellemző a manierizmus térnyerése. Tintorettóról azt szokták mondani, hogy a színeit Tizianótól, a rajztudását pedig Michelangelótól leste el. Firenze volt akkoriban a rajz, Velence pedig a szín fellegvára. A filmből kiderül, hogy a velencei mester az ecsettel és a szénnel is bravúrosan jól bánt.
A fiatal Tintoretto Tiziano műhelyében volt festőtanonc, ott kezdte a pályafutását. Vasari, a művészéletrajz műfajának megteremtője szerint azonban Tiziano hamar felismerte a fiú tehetségét, és gyorsan el is zavarta a műterméből, mert félt, hogy a versenytársává lesz. Kétségtelen, hogy a dokumentumfilmben sok szó esik kettejük rivalizálásáról. Hiszen a művészeten túl ebben a korban is minden a pénzről szólt. Meg kellett nyerni a megrendelőket. Tintorettónak ez eleinte nemigen ment, ezért a felesége hozományából éltek, amíg bele nem tanult, hogyan szerezzen műveihez gazdag mecénásokat.
Megrendelőinek többsége a velencei scuolák közül került ki; ezek vallásos társulatok voltak, úgynevezett testvériségek. Tintoretto egész életét és művészetét meghatározta a család és a hit. Számára a Biblia volt a legfőbb forrás, életművét is ezen keresztül érthetjük meg a leginkább.
Mérhetetlen mennyiségű és csodálatos minőségű képeket festett. Ha ki kellene emelnünk közülük néhányat, akkor talán a Szent Rókusról nevezett testvérület (Scuola grande di San Rocco) épületében látható alkotásait érdemes megemlítenünk. Ez a vallásos társaság 1478 óta működik Velencében, ma is látogatható épületét a XVI. század első felében fejezték be. Tintoretto 1564-ben kapott megbízást a díszterem kifestésére. Keresztre feszítés című műve 1565-re készült el. A kép monumentális. Krisztus kissé előrehajol a kereszten függve, azt a benyomást keltve, mintha kilépne a kép síkjából, és megközelítené a nézőt, aki döbbenten áll az alkotás előtt, és próbálja áttekinteni ezt a hihetetlenül mozgalmas kompozíciót. Mindezt persze most csak a filmen keresztül érzékelhetjük, a kamera azonban nem szűkölködik a látványt illetően, ha kell, közel hozza az alakokat, arcokat.
Egy másik műalkotás, amit feltétlenül ki kell emelnünk, a világ legnagyobb olajfestménye, a velencei Dózsepalota tanácstermének hatalmas, világhírű vászna, amely A paradicsom címet viseli. A hét méter magas és huszonkét méter széles képen, amelynek témája Mária megkoronázása az égben, több mint ötszáz alakot festett meg Tintoretto.
A harmadik, kihagyhatatlan Tintoretto-kép az Utolsó vacsora című alkotás, amely a San Giorgo Maggiore templomban látható. A festményen a művész átlósan helyezte el az asztalt, amely körül az apostolok ülnek, mozognak. A kép dinamizmusa elképesztő, látószöge pedig merészen újnak számított a maga korában. Fény-árnyék hatása szobrászian plasztikussá teszi az alkotást. Amikor Tintoretto már idősebb volt, gyermekei vették át a műtermét. Közülük a legkedvesebbnek a legidősebb lánya számított, aki tehetsége alapján szép festőkarriert futhatott volna be, igaz, ez akkoriban egy nőnek csak kivételes esetben sikerülhetett. Művészetének teljes kibontakozását a lány sajnos nem érhette meg, korai halála megakadályozta ebben. Ezután a mester fiai vették át a műtermet. Apjuk halála után is folytatták az alkotótevékenységüket, és meg is éltek belőle. A nagy rivális, Tiziano, 90 éves koráig élt. Az ő örökségét senki nem vitte tovább a családban – hangzott el a filmben. Csodálatos képeket alkotó művész volt Veronese is, aki szintén pályázott a Dózsepalota tanácstermének kifestésére, ám időközben meghalt, így Tintoretto versenytárs nélkül maradt, és ő készíthette el az imént említett, A paradicsom című óriási olajképet.
Halálos iramban dolgozott a nagy velencei mester. A moziból kilépve az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: honnan volt Tintorettóban az a mérhetetlen energia, szellemi és fizikai erő, amellyel létrehozta ezeket a monumentális műveket? Azt tudhatjuk, hogy a mester gyorsan dolgozott, elképesztő munkatempót diktált magának. A dokumentumfilmben – az összehasonlítás kedvéért – láthatunk egy gyönyörű templomot, amelyet egy másik művész hatalmas freskói díszítenek. Majd hamarosan kiderül: a képek alkotója belehalt a munkába.
A sors úgy hozta, hogy a két nagy versengő, Tiziano és Tintoretto is pestisben halt meg.
A film azt sugallja, hogy Tintoretto alkotásait leginkább eredeti helyükön, Velencében érdemes megnézni. Ám jó, ha tudjuk, hogy Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban is őriznek hét képet a festőóriástól.
A filmet a neves Peter Greenaway rendezte. Láthatóan nagy empátiával és tiszteletre méltó szaktudással nyúlt a témához, noha dokumentumfilmet ez idáig nemigen készített, inkább a játékfilmjeiről vált híressé.
Köszönet illeti a Pannonia Entertainment filmforgalmazó céget, Zsarnai Gábort és munkatársait, amiért ezek a nagyszerű alkotásokat bemutató filmek rendszeresen ott szerepelhetnek a hazai mozik műsorán.
