Ennek a gazdasági és társadalmi drámának a megoldása, de legalább minden hajléktalan méltó elhelyezése után lehetne megfontolni a tiltást. Mi azonban fordítva ülünk a lovon. A rendelettel azt üzenjük: lehet, hogy hajléktalannak lenni tragédia, a látványt az aluljáróban, a világörökség szomszédságában elviselni pedig csupán kellemetlenség – de az előbbi a tiéd, az utóbbi az enyém, s ezért ezt kell most megoldani.
Valerianus császár uralkodása idején történt Rómában, hogy a város prefektusa halálbüntetés terhe mellett előállította Lőrinc diakónust, és felszólította, hogy adja elő az egyház kincseit. Lőrinc három nap elteltével egy nagy szekérrel jelent meg, rajta betegek, bénák, vakok, koldusok, szegény özvegyek és árvák. „Íme, ők az egyház kincsei” – mutatott rájuk.
A történet nem puszta jámbor példázat vallásos, bizonyára naiv embereknek. Civilizációnk, jövőnk alapkérdését feszegeti. Szükségünk van a szegényekre. A szegények választásra, állásfoglalásra késztetnek. Az elesettek folytonos kihívást intéznek emberségünkhöz. Ezzel edzik irgalmasságunkat, együttérzésünket, szolidaritásunkat. Emlékeztetnek saját törékenységünkre. Ezért sokszor kényelmetlenek. Könnyű őket büntetni, eltávolítani: de velük együtt emberségünket is elveszíthetjük. Nagy becsben kell tehát tartanunk őket. Ferenc pápa szebben mondja: „A szegények istenismeretünk tanítómesterei; törékenységük és egyszerűségük leleplezi önzésünket, hamis biztonságérzetünket, önelégültségünket. Rávezetnek Isten gyengédségére, hogy befogadhassuk életünkbe Isten szeretetét…”
Naivitás? Utópia? Balgaság? Ha igen, akkor a kereszt balgasága, amely bölcsebb az emberi bölcsességnél. Aki ma a szegényeket védi, talán holnapi önmagát védelmezi. Aki ma elsőnek hiszi magát, abból könnyen lesz holnap utolsó. Elég egy elveszített állás, egy rossz lakáskölcsön, egy-két elhibázott magánéleti döntés vagy betegség. Egy olyan városban, ahol a szegények, elesettek is úgy érzik, hogy helyzetük javul, ott mindenki jól érzi magát. Minden lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb szeme az.
Egyetlen elhibázott hatósági fellépés – különösen télen – akár egy törékeny emberéletbe kerülhet, ha az illető például a viszonylag meleg aluljáróból nehezen megközelíthető, félreeső helyekre húzódik vissza. Ez az igazán súlyos közbiztonsági és közegészségügyi veszély. Megszakadhatnak az otthontalan emberek kapcsolatai azokkal a szervezetekkel és jóakaratú polgárokkal, akik segítik őket, kifejezve ezzel, hogy őket is a társadalom, a közösség tagjainak tartják. A rendelet nem old meg, hanem súlyosbít egy emberi problémát. Képzeljük magunkat a rendőrök vagy a közterület-fenntartók helyébe! A hatóságok hivatása az, hogy az erősekkel szemben erősek, a gyengékkel szemben gyengédek legyenek. Milyen érzés lesz feljelenteni egy beteg, elesett embert, vagy kemény fagyban kitessékelni őt az aluljáróból? Krisztus király vasárnapja után, advent előtt érdemes elgondolkodni: Mi lesz, ha a kellemetlenkedő koldus, hajléktalan leleplezi magát a végső napon, és a mindenség bírájának arcát ölti magára…?
Milyen Budapestet szeretnénk gyermekeinknek örökül hagyni? Olyat, amelyik fél a szegényektől és eltávolítja őket, vagy amelyik az elesettekkel való együttérzésben tűnik ki? Lehet, hogy a hajléktalanok nem képezik a világörökség részét. De a mi városunk, nemzedékünk öröksége éppen ők lehetnek…
