Nem kötnek minket az udvariassági szokások, az öltözködés íratlan szabályai, a kommunikáció rendje, az étkezés formái sem, és talán legkevésbé a vallási előírások.
Így aztán rögtönzünk, jól-rosszul. Mert valahol vágyakozunk mindarra az értékre, amit a hagyományok közvetítettek (volna). Ez aztán egy sajátos öszvér életformát eredményez. Nem tartjuk a böjtöt, de időnként betervezünk egy még szigorúbb lékúrát. Persze, hogy nem a külsőség a fontos, de azért egyre nagyobb divat térden állva megkérni a barátnő kezét. Világos, hogy Istennel mindenütt találkozhatunk, de valahogy azért a templom csendje csak más! Jó lenne a baráti kört mozgósítani, amikor baba születik, de a komatálról csak az oviból rémlik valami – ha egyáltalán: „Komatálat hoztam, meg is aranyoztam…” A nagy életfordulókon (házasság, keresztelő, temetés) különösen is érezzük, hogy valami több kellene, a mély érzések, az elköteleződés igaz kifejezése. És megint rögtönzünk. Jönnek a lufik, a drága ajándékok, a turbósított díszletek vagy éppen a csipkés, aranyozott koporsók és verses gyászhírek.
A nagyobb közösséghez tartozásunkat is szeretnénk kinyilvánítani. Ezért rendezünk családi és céges ünnepet, falunapot, a nemzeti ünnepek is ezért kapnak munkaszüneti hangsúlyt, és ezt ösztönzi az Egyház is, amikor például „parancsolt” ünnepet hirdet. Csakhogy valahogy a munkaszünet, a ringlispíl, a kötelező misehallgatás és a nagy beszédek sem tudják létrehozni a szívünkben az ünnepet. Érthető, hiszen a kimondhatatlanról szól mindez, arról, amit igen nehéz formába önteni. Ilyenkor tényleg nehéz rögtönözni, csak keveseknek sikerül, mi, többiek pedig szorongunk, feszengünk. Ráadásul a folyamatos improvizáció döntéskényszere nagy feszültséggel jár. És hamarosan két szék között a pad alá esünk! Az értékeinket hordozó hagyományokat nem éltük át, újak pedig nem gyökereztek meg.
Mi is a hagyomány? Még az írásbeliséget megelőző időkből való érték- és tapasztalatátadás. Tömören fogalmazva a „hogyan élj” válaszait kínálja föl. Letisztult formákban, egyszerű szabályokkal és gyakran művészi eszközökkel, mert így lehet rengetegszer átélni, gyönyörűen kimondani, és elfogadni még azt is, ami szinte kibírhatatlannak tűnik. Ami jól bevált a közösségnek, azt meghagyta az utána jövőknek, azért, hogy a legfontosabb dolgokat ne kelljen mindenkinek újratanulni.
Mit tanulhatunk a hagyományokból? Azt, hogy hogyan vigyázzunk a kapcsolatainkra: például hogy anyaként tanulj meg kötődni és elengedni is. Azt, hogy találd meg a barátaidat, és mindenkor állj mellettük: keresztszülők, komák, kaláka… Azt is, hogyan oszthatod be az erődet: dologtiltó napok, többnapos ünnepek, az előkészület és a mulatság időszakai; advent, nagyböjt, farsang… Aztán például szolidaritást. Talán nem is gondoljuk, de a népszerűvé vált magyarok kenyere szokás sem új keletű, több évszázados hagyomány szerint augusztusban a falukban házról-házra járva gyűjtötték a lisztet, amiből a legszegényebb családnak kenyeret sütöttek. Abban is utat mutat a hagyomány, hogyan őrizhetjük meg a kapcsolatot az égiekkel – zarándoklatok, fohászok, szimbólumok, védőszentek, őrangyalok, a munkánk védelmező és közbenjáró segítői. A szakrális hagyományban kiemelkedő szerepet kap Mária, akinél életünk minden szegletében oltalomra találunk: ő a nagy nevelő, a Fény szülője, az Élet kapuja, vagy Csomókioldó, Anya, Segítő, Fogolykiváltó vagy a Magyarok Nagyasszonya – s még hosszan sorolhatnánk. Se szeri, se száma azoknak a bölcs szokásoknak, amiket követve megtanulhatták a fiatalok, hogyan alakul ki a párkapcsolat, aztán hogy mire van szüksége a gyermeknek, a betegnek… Az apás szülés, sőt a szülőszék sem modern találmány, ahogyan a születés után az anyával eltöltött arany órák sem. Jól tudták azt is, hogy a halál az életünk része, és jobb, ha közösen, méltósággal és az Élet mégis-reményével tudunk szembenézni vele, mint ha tabuként a személytelen kórházi körülmények közé szorítjuk.
Valóban apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt ez a tudás. Elmondták, egymás lelkére kötötték. És éppen ebben rejlik az ereje! Hiszen az idők folyamán a haszontalan körítés eltűnt, csakis az maradt meg, ami tényleg bevált. Tehát nem pár évtized tapasztalatait hordozzák, hanem évezredekét. Ezt tényleg érdemes megtanulni.
Minden tanulás utánzással kezdődik. Ne szégyelljük. Így tanulunk járni, beszélni, énekelni, dolgozni, mosolyogni és imádkozni is. Érdemes bízni a hagyományaink tanításaiban, életerejében. Utánozzuk, átéljük, amit az előttünk járók elénk éltek.
De akkor hogyan lesz ebből oly gyakran szenteskedés, magyarkodás, giccses sznobéria? Színes-szagos adventi koszorúk; pompás díszletek közt zajló nászmise, „süket”, „néma” násznéppel; Szent Kristóf/ Erzsébet/László/István… búcsúja, a lángos és a gírosz főszereplésével?
Az a gond, amiből kiindultunk. Már nem az élő hagyományból tanulunk, hanem a formákból kiválogatjuk – ismét csak rögtönözve – a nekünk éppen tetsző részleteket. „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása” (Morus Tamás). A külsőség önmagában halott. Hamu. Nekünk a tűz lobogása kell, az a bölcsesség, az a Lélek, ami létrehozta a formákat. Aki keresi, megtalálja. „Nem szégyen attul tanulni, a ki többet tud” (Zrínyi Miklós).
