– A hagyomány fontos helyet foglal el az ortodox gondolkodásban. Mit jelent ez pontosan?
– Az ortodox egyházi szóhasználatban a hagyomány két összetevőből áll. A Szentírás köré épül a Szent Hagyomány, melyet a Szentlélek eleven jelenléte és inspirációja táplál. A Hagyomány ennek a Léleknek az állandó tanítását önti emberi szavakba. Erre rárakódik egy külső réteg, amelyet szintén hagyománynak nevezhetünk, ám ez már az egyes népek, csoportok, helyi egyházak saját szokásrendszere. Ebből adódnak is viták: nehéz eldönteni, hol végződik a szent, és hol kezdődik a helyi hagyomány. Ilyenkor meg kell vizsgálni, hogy ezekből a másodlagos elemekből mi az, ami megtartható, és mi az, ami nem. A hagyomány ennek megfelelően meghatároz, egyesek szemében sok vonatkozásban „megköt”, de látni kell, hogy a hagyományban élni azt is jelenti, hogy az egyház és a lélek „immunrendszere” ennek köszönhetően kevésbé sérülékeny.
– Az évszázadok során nem sokat változott az ortodox liturgia. Milyen helye van ennek az ortodoxiában? Nem túl hosszúak a szertartások a mai ember számára?
– Ha valaki megnézi a Sínai-hegyen az első Pantokrátor-ikont, és mellé tesz egy XX. században készült ikont, észreveheti azt a történelmi ívet, amely a kettő elkészülte között húzódik. Ennek ellenére mind a kettőről rögtön látni fogja, hogy Krisztus- ikonról van szó. A liturgia is így működik. A bizánci liturgiában nagy változások történtek az idők folyamán, ennek ellenére lényegileg ugyan az maradt: a mennyei liturgia ikonja. A liturgikus hagyomány nem hajlandó alkalmazkodni a modern világ változó követelményeihez – legyen rövidebb, közérthetőbb, képernyőképes –, s ezzel eléri azt, hogy nem a pillanatnyi, hanem a „belső ember” szükségleteihez igazodik. Ahhoz, hogy valaki a liturgia idejébe be tudjon lépni, és ne a külvilágból hozott álságos áhítattal vegyen részt azon, idő kell. A liturgia időtartama ezért nagyjából másfél óra. Ahogy Alexander Schmemann ortodox teológus írta, a liturgia belehelyez egy életbe, és annak ritmusához igazít bennünket. Ma már megszoktuk, hogy mindent konyhakészen kapunk. Pedig nekünk is erőfeszítéseket kell tennünk. A zsoltáros is ezt hangsúlyozza: „Kezeim fölemelése esti áldozat legyen” (Zsolt 141,2). Nekünk kell felemelnünk a kezünket.
Vitás pont a hagyomány és újítás kettősében például a liturgikus nyelv kérdése. A legtöbb ortodox egyházban nem a mai nyelvet használják, hanem egy régebbi változatot. Sokan azt mondják, hogy ezt ma már nem lehet érteni. Ám ha valaki benne van az egyházban, akkor ezt a nyelvezetet is meg tudja tanulni.
– Lev Gillet írja Az ortodox lelkiség című könyvében, hogy az ortodox felfogás „óvakodik a szent misztériumokat pontos jogi szabályokban értelmezni és túlzottan behatárolni jelentésüket”. Hogyan viszonyul az ortodoxia a szentségekhez?
– Az ortodox egyház a „misztérium”, azaz „titok” szót használja a szentségekre: ez jelzi az alapvető hozzáállást. Ezért bizonyos kérdésekre kevésbé szabatos válaszokat ad annál, mint amit a mai ember elvárna. A modern embernek ez nehézséget okozhat, mert mindent racionálisan szeretne meghatározni. Ám ha valaki csak az értelmével közelíti meg a szentségeket, és nem tapasztalja meg azokat, akkor a racionális okfejtésből sem fog kiderülni számára semmi. Az evangélium sem határozza meg, hogy mi az Isten Országa, hanem azt mondja, hogy milyen megtapasztalni azt: mint a menyegző, mint a királyi udvar. Ez a tapasztalat szava. Az Eucharisztia olyan, mint a lángoló parázs, vagy mint az igazgyöngy. A szeretet is misztérium, azt sem lehet definiálni.
– Az ortodoxiáról szóló lelki irodalom nagy jelentőségűnek tartja az imát, a szemlélődést, különösen a Jézus-imát. De egy hétköznapi hívő hogyan valósíthatja ezt meg?
– Egyszer a XX. század egyik legkedvesebb lelkiatyjának a szemére vetették, hogy nekik könnyű imádkozni ott, az Áthosz-hegyen. Erre azt válaszolta, hogy a világiaknak is van erre módjuk: „Beteszed a slusszkulcsot, megállsz a piros lámpánál, várakozol, és közben elmondhatod: Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nékem!” Ha valaki a buszon utazva imádkozik, vagy reggel betér egy templomba, gyertyát gyújt, és aztán továbbmegy, az ugyanúgy a lelki élet része, mintha egy monostorban szemlélődne.
– A teológia az egyházatyák értelmezésében „valódi, átélt ismeretet” jelent. Manapság azonban a tudományos szemlélet túlsúlyba került a lelki oldallal szemben. Mi a helyzet az ortodoxiában?
– Az utóbbi száz-százötven évben az ortodox teológiai iskolákba is begyűrűzött egyfajta tudományos, szakteológusi hatás, mint például a protestáns bibliakritika. Eddig azonban ez nem vált kizárólagossá. Ugyanilyen erősen jelen van egy klasszikus ortodox megközelítés, mely szerint a teológia nem választható el az aszkézistől, vagyis a tapasztalattól. Ahogyan Evagriosz Pontikosz mondta: „Aki jól tud imádkozni, az teológus, aki teológus, az imádkozik.” A teológiának, a személyes aszkézisnek és a szentségi életben való részvételnek egységben kell lennie, az ortodox teológia manapság tudatosan tér vissza ehhez a megközelítéshez.
– Az ortodox egyház megosztottsága lehetővé tesz egységes ortodox teológiát? Fel tudnak lépni együtt?
– Ebből a szempontból az ortodox egyház léte valóságos bizonyítéka az isteni jelenlétnek. Ellenkező esetben ugyanis már sok apró darabra hasadt volna szét: egymással folytonosan civakodó párhuzamos egyházak sokaságára. A szinodális egyházszervezet ellenére mégis teljes a dogmatikai és a kánoni egység, bár a véleménykülönbségek nagyon sokszor erősebbnek látszanak az egységnél. A különböző ortodox egyházak már negyven éve próbálnak összehívni egy összortodox zsinatot, eredménytelenül. Ennek ellenére számos területen kiválóan tudnak együttműködni. Ha valahol külföldön járok, mindenütt szeretettel fogadnak.
– A II. vatikáni zsinat egyik lényegi iránymutatása az „idők jeleire” irányította a figyelmet. Az ortodoxia hogyan reagál gyorsan változó világunk kihívásaira?
– Az ortodox egyháznak is olyan kérdésekkel kell foglalkoznia, melyekkel eddigi története során nem kellett. Szervezeti szinten épp a tradicionális begyökerezettség miatt nagyon lassan mozdul. Viszont nem is érzi, hogy mindenáron az új időkre szabott reformteológiát vagy -liturgiát kellene létrehoznia. Azt mondja, hogy a hagyományban ott vannak azok a kincsek, melyek választ adhatnak a kor kihívásaira, de ezt a munkát igazán az egyes papok, az egyes monostorok, a püspökségek végzik el. A kábítószer-függőség, a mélyszegénység, a bioetika kérdéseire például igazán eredményesen nem „a görög egyház” reagál, hanem egyes püspökök, monostorok, papok mutatnak példát. Az emberi méltóság kérdésében fontos, hogy az ortodox egyház nem jelenlegi állapotában tiszteli az embert, hiszen a bűnbeeséssel az isteni képmás megromlott. Nem azért tiszteljük az embert, amilyen most, hanem azért, amilyen az isteni képmásból adódóan lehetne.
– Miként készülnek a karácsonyra a keleti egyházak?
– Mi a karácsonyra is – csakúgy, mint a húsvétra – böjttel készülünk. Ez persze örömteli, kicsit engedékenyebb böjt, ilyenkor szabad halat enni. Ezekben a napokban a hajnali szolgálaton már a karácsony előszele érződik, amikor felcsendül: „Krisztus születik, dicsőítsétek! Krisztus jő a mennyből, fogadjátok! Krisztus a földön van, emelkedjetek! Énekelj az Úrhoz egész földkerekség, és örömmel magasztaljátok Őt népek, mert megdicsőíttetett!”
Fotó: Kissimon István
