Jóllehet a Kálvária nem tőrőlmetszett „rendezői film”, Vaszilij Bikov Szotnyikov című regényének adaptációja, Andrej Tarkovszkij könyvében, A megörökített időben – önmagából, saját képi világából és színészvezetési elveiből kiindulva – igen szigorúan ítélte meg: „A kortárs rendezők lépten-nyomon újra csak az alakítás modorára figyelnek, pedig ez már nyilvánvalóan a múlté.
Larisza Sepityko Kálvária című filmje sem győzött meg a rendező ama igyekezetéről, hogy kifejező legyen és többértelmű, sőt filmjének »példázatos« elbeszélésmódja igencsak egyértelműnek tűnt. Valami oknál fogva, más rendezőkhöz hasonlóan, ő is úgy akarta »megrázni« a nézőket ezzel a filmjével, hogy túlzásba esett, a hősöket túlfűtött átélésre sarkallva. Mintha attól félt volna, hogy nem értik meg, és ezért hallatlanul fellengzős stílusra állította be hőseit. Még a színészek megvilágítását is az az aggodalom diktálta, hogy jelentőségteljessé tegyék a történetet, sajnos azonban nem sokatmondó, hanem mesterkélt és hamis mű született. A filmhősökkel való együttérzés felkeltése érdekében a rendező látványos szenvedésre kényszeríti a szereplőket. A valóságos érzéseknél minden, még maguk a gyötrelmek és a fájdalmak is gyötrelmesebbek, fájdalmasabbak, de legfőképpen jelentőségteljesebbek ebben a filmben, mint az életben. És emiatt áraszt hideget és közönyt ez a film, érződik rajta, hogy alkotója nincs tisztában saját elgondolásával, mely ily módon már megszületése előtt elavultnak bizonyul. Nem kell arra törekedni, hogy »eljuttassuk a nézőkhöz a gondolatunkat« – ez hálátlan és értelmetlen feladat. Mutasd meg a nézőnek az életet, és ő majd ráhangolódik arra a lehetőségre, mellyel megítélheti és értékelni tudja azt.”
Tél, hideg, hó. A gerillaharcokba kényszerült, majd a német büntetőosztagok támadásai elől az erdőbe menekült partizánok elcsigázott csoportja kényszerpihenőt tart. Két önként vállalkozó, Kolja Ribak és az egykori matektanár, Szotnyikov útnak indul, hogy feltérképezze a környéket, és élelmet szerezzen. Az ismerős tanyát, ahova készültek, időközben lerombolták a portyázó agresszorok; a legközelebbi településen pedig a megalkuvásra kényszerített falusi bíró már a németek bábja. Ribak hősiesen támogatja beteg, egyre elesettebb, csúnyán köhögő bajtársát; még a járőrökkel folytatott tűzharcból is kimenti a sebesült Szotnyikovot. Sikerül elbújniuk a gyermekeit egyedül nevelő gazdasszony, Gyemcsiha házának padlásán, de a németek rájuk találnak, és a nővel együtt elhurcolják őket. A megszállt kisváros gyűjtőjében, a nácikat kiszolgáló rendőrségi nyomozó, Portnov különböző módszerekkel próbálja vallomásra bírni foglyait. Ribakot megtöri a fizikai és lelki terror, a mind gyengébb Szotnyikov viszont kitart – a végsőkig. A sorsközösségben egymás előtt megnyíló rabok az „éjjeli menedékhelyről”, a börtönként szolgáló pincéből indulnak el a dombon felállított kivégzőhely felé. Felemelkedés. A „keresztút” megalázott, „elítélhetetlen” szereplői között ott az „Isten Báránya”, a megtért hivatalnok, egy bujkálás közben elkapott zsidó kislány, az anyai felelősség terheit hordozó „bűnös asszony” és az összeroppanó „Júdás”. Kiszolgáltatottak, de a lélekre vonatkozó végső döntésben (még) szabadok…
Tarkovszkij kritikája a Kálvária esetében nem jogos. Igaz, Sepityko szinte végig az arcokra, a szemekre és az erős érzelemhullámzásokra fókuszál; tagadhatatlan a patetikus hangvétel, a direkt szimbólumok, a kétséget nem hagyó párhuzamok alkalmazása… E szovjet film ugyanakkor éppen ezek miatt lett nagyon orosz; és úgy szerethető, ahogy a sokat idézett klasszikusaik. Méltatlan volna megvonni tőle a költői jelzőt, amelyet végül Alfred Schnittke behasító, hidegen metsző, harangszavas zenéje is távlatosít.
Gyerek a fronton, a világégés egy kamasz szemével. Elem Klimov háborús rémálma nem kevésbé didaktikus. Az orosz film már csak ilyen. Mer az lenni, és ez nem baj. (Mindig is túlmagyarázó volt, Eisensteinnel az élen… – akit érdekes módon Tarkovszkij nem kárhoztatott ezért.) A pacifista Jöjj és lásd! főszereplője, Florja, a parasztfiú barátjával fegyverek után kutat, valahol a hadszíntérré vált, gyéren lakott, szegényes belorusz vidéken. A kiásott puskával – édesanyját és húgait otthagyva – kamaszos kalandvággyal csatlakozik az erdő sűrűjében táborozó partizánokhoz, akik félelmet és irgalmat nem ismerve próbálják megvédeni területeiket a betörő fasisztáktól. Florja lassan belesodródik az embertelenségbe. Itt nincs nagyvárosi ostrom, blokád, nincsenek lövészárkok, tömegek, szőnyegbombázásban összeomló emeletes épületek… Csak isten háta mögötti kis települések, elhagyott faházak; a vigasztalan orosz táj, ahol még a természet is rideg és elutasító. Eső, sár, nyirok, dagonya, köd, mocsárral övezett szigetmenedék, faluvég, barázdált, műveletlen szántó, földutak, pocsolyák… Neszek és állathangok keverednek az elzúgó repülőgépek motorzajával. Florja küzdelmes, borzalmakkal kísért kálváriája a történelem viharainak kiszolgáltatottak tragédiáját modellezi; Klimov háborús látlelete egyetemes érvényű szenvedéstörténetté szélesül. A fiú nem menekülhet, nincs hova mennie a megszállt vidékről. Hiába a végtelenre nyíló horizont, ugyanazt kell megélnie-átélnie, amit a világégés valamennyi áldozatának, legyen szó a nagyvárosokban bujkálókról vagy a lágerekbe kényszerített százezrekről. Miután családtagjait megölik, a kamaszkor nyűgeivel-kérdéseivel is szembesülő, elárvult Florja „erőltetett menetben”, hirtelen válik felnőtté. Lelkiismeret-próbáló küzdelmekre kényszerül a megmaradásért, az élelemért, embersége morzsáinak megőrzéséért. Elszenvedője, máskor szemtanúja a gyerekeket sem kímélő erőszaknak, mindenféle gyalázatnak, a „kedvtelésből”, puszta gonoszságból fakadó mészárlásnak, a német büntetőszázad által összetereltek tömeges tűzhalálának… Apokaliptikus vég. Florja piszkos, gyűrött és öreg arca, fájdalomtól eltorzult tekintete, a tébolyt követő kijózanodást és értetlenséget tükröző karikás szeme sokáig elkíséri a nézőt. Mozart Requiemjének Lacrimosa-tétele és „Ámenje” hoz némi feloldást, valami rég elfeledett harmóniát, szomorú belenyugvást. A film azoknak a névteleneknek állít emléket, akiknek sorsa száraz tényként közölve lehet, hogy csak egyetlen mondat a történelemkönyvekben: „Hatszázhuszonnyolc belorusz falut égettek porrá valamennyi lakosával együtt.”
(A két alkotás az Etalon Kiadó Művész Filmklub sorozatában jelent meg.)
