Ha van kibe kapaszkodni

Férfinak és nőnek teremtette című előadásában a nemzetközi hírű krakkói tudós a férfi és a női nemi azonosság hitbeli megközelítéséről beszélt, illetve felvázolta a lengyel pápa gondolkodásmódját a családi élettel kapcsolatban. Főiskolai szereplése délelőttjén készségesen válaszolt az Új Ember kérdéseire.

 – Beszélgetésünk medrét néhány önéletrajzi részlet adja. Ön Lengyelország délkeleti vidékén, Lublinban született, és a második világháború kitörésekor – mindössze tizenhét évesen – cserkészparancsnok volt.
 
– Lublinban az orsolyita nővérek által vezetett gimnáziumba jártam. Már egészen kicsi lányként cserkészkedtem, és tizenöt évesen tisztté avattak. 1939 szeptembere, hazám lerohanása és megszállása után az egész cserkészcsapatunk csatlakozott az ellenálláshoz. Honi Hadsereg néven, a legnagyobb titokban országos hadsereg szerveződött, túlnyomórészt polgári személyekből, és afféle partizánharcot folytattunk. Én összekötő lettem, vagyis a különböző üzeneteket hoztam-vittem a felkelők csoportjai között. Ezzel egyidejűleg tanulmányokat folytattam a teljes titoktartás mellett, magánlakásokon és búvóhelyeken működő úgynevezett földalatti egyetemen. Ez a diákok és a professzorok részéről is nagy merészség volt, ugyanis a nácik az ország valamennyi egyeteméről a professzorok többségét koncentrációs táborokba hurcolták, ahonnan csak elenyésző részük került ki élve.  

– 1941 februárjában a nácik letartóztatták…  

– Igen, a Gestapo emberei elfogtak, és a parancsnokságukra vittek, amelyet egy történelmi lublini épületben rendeztek be. Ezt a házat a köznyelv csak úgy nevezi, hogy „a toronyóra alatt”, s ma múzeum működik benne. E ház pincéjében zajlott a kihallgatásom, amelynek részeként módszeresen megkínoztak. Valamennyi foglyot kegyetlenül kínozták; ha valaki a vallatás során meghalt, azt az épület mellett elásták. Úgy tapasztaltam, hogy a férfiakkal brutálisabban bántak, mint a nőkkel. A Honi Hadseregben mindenki álnéven szerepelt, az igazi nevünket nem mondtuk el a bajtársainknak – pontosan azért, hogy a kínzások hatására se árulhassuk el a másikat, hogy semmi terhelőt se vallhassunk róluk.  

– Honnan volt ereje elviselni a kínzásokat?  

– Erős szervezetű, teljesen egészséges fiatal voltam. Azonkívül hívő vagyok: felfoghatatlan segítséget kaptam a mennyből, volt kibe kapaszkodnom.  

– Kilenc hónap elteltével átszállították a ravensbrücki koncentrációs táborba…  

– Amikor a Gestapo tisztjei látták, hogy a kikényszerített vallomásainkkal nem sokra mennek, úgy döntöttek, megszabadulnak tőlünk. Azzal a szállítmánnyal összesen hetvenhárom lányt küldtek Lublinból Ravensbrückbe, mindannyiunkat halálos ítélettel. A ravensbrücki tábor orvosa akkoriban egy Karl Gebhardt nevű SS-tiszt volt, kiválóan képzett ember, a Gestapót irányító Heinrich Himmler belügyminiszter magánorvosa. A táborba érkezésünket követően Gebhardt kihirdette, hogy aki hajlandó önként alávetni magát az orvosi kísérleteinek, az mentesül a halálbüntetés alól. Mint utólag kiderült, ez hazugság volt: a kísérletek alanyait ugyanúgy könyörtelenül meggyilkolták. Gebhardt a lábakon végzett ortopéd sebészeti kísérleteket folytatott, s e tesztek részeként szándékosan baktériumokkal fertőzte meg a friss sebeket. Nem egy lány emiatt halt meg. Nem tudom megmondani, a hetvenháromból pontosan hányan éltük túl a lágert, csak annyi biztos, hogy jelenleg még heten élünk. Megjegyzendő, hogy más orvosok is kísérleteztek a foglyokon, egy Fischer és egy Rosenthal nevű doktor például szemműtéteket is végzett. Időről időre megtörtént, hogy a szerencsétlen alanyok belehaltak a műtétbe. A nácik fő szempontja az volt, hogy a kísérleteket egészséges fiatalokon hajtsák végre. Ezért a fertőzésektől megbetegedett lányokat egyszerűen agyonlőtték egy sikátorban. 1943 áprilisában szemtanúja voltam, hogy egyszerre tizenhárom pajtásomat falhoz állították és lelőtték. A sortűz eldördülésekor a lengyel himnuszt énekelték, úgy haltak meg. Fiatal, ártatlan cserkészlányok…  

– Mi történt a háború után a szadista Gebhardttal?      

– A világháború végórájában, mielőtt Hitler öngyilkos lett, még kinevezte Gebhardtot a Német Vöröskereszt elnökévé. Később elfogták, az úgynevezett nürnbergi orvosperben halálra ítélték, és 1948-ban kivégezték.  

– A ravensbrücki haláltáborral kapcsolatban meg kell említenünk, hogy Önnel egy időben szintén ott raboskodott egy Pilinszky János nevű kiváló költő, aki Ravensbrücki passió címmel megrázó verset írt a helyről (lengyelül is megjelent), ráadásul Önnel egy esztendőben született.  

– Lengyel volt vagy magyar? Ezt csak azért kérdem, mert a neve alapján ízig-vérig lengyel is lehetett volna. Sajnos egyszer sem találkoztam vele, nem is hallottam róla. Ez azonban cseppet sem meglepő: több tízezer fogoly zsúfolódott össze, s egyébként is: a női foglyok egészen más területen éltek, tökéletesen elkülönítve a férfi raboktól.  

– A világháborút követően beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetem orvosi karára, és 1951-ben diplomát szerzett. Kimondható, hogy a ravensbrücki élmények hatására, az ott elkövetett orvosi bűnök ellensúlyozására akart orvos lenni?  

– Igen, ez kimondható… Ám volt egy még közvetlenebb indítékom. A háború utolsó heteiben átszállítottak a Neustadt–Glewe-i haláltáborba, amelyet 1945. május 7-én szabadítottak fel a szövetségesek. A különféle betegségek miatt annyira legyengültem, hogy ha a felszabadítók kéthárom nappal később érkeztek volna, addigra biztosan meghalok. Egy orvosnő így is halottnak hitt, és utasítást adott, hogy dobjanak a tömegsírba, a hullák közé. Belém égett az emlékkép, hogy cigány lányok holttestei között feküdtem a sírban, az orvosnő pedig oroszul utasítgatta a körülötte állókat. Végül néhány köhögéssel adtam életjelt. Nos, azért akartam orvos lenni, hogy jóvátegyem annak az orvosnőnek a hanyagságát, aki egy élő embert halottnak hitt; egy még meleg emberi testet nem tudott megkülönböztetni a dermedt, merev hulláktól.

Egyébként a felszabadításunkat követően, a kórházban arra kellett legjobban ügyelnem, nehogy túl sokat egyek. A koncentrációs táborok számos túlélője azért halt meg, mert fokozatosság nélkül, minden felkínált ételt megevett, s a végletekig legyöngült szervezete nem tudta feldolgozni a hirtelen érkezett bőséges táplálékot.  

– Tehát orvos lett. Mely szakterületet választotta?  

– A pszichiátriával kezdtem el foglalkozni, mert a természettudomány mellett a humán tudományok is nagyon érdekelnek. Krakkóban megismerkedtem egy Karol Wojtyła nevű fiatal pappal, aki kezdeményezte a Családteológiai Intézet alapítását. Lelkesen csatlakoztam hozzá, s attól kezdve a család teológiai és lélektani vonatkozásait kutatom, illetve tanítok az intézetben, amelyet több mint három évtizeden keresztül irányítottam, s ahol most, kilencvenévesen is rendszeresen tanítok.  

– Erre csakis az ismert lengyel jókívánságot mondhatjuk: száz évig éljen!  

– Az én válaszom pedig az, hogy nem szabad ilyen szűkre szabni az isteni gondviselés határát…  

– A hatvanas években nagyon érdekes vizsgálatot irányított, amelynek munkacíme az volt: Auschwitzi gyermekek. Mit takar pontosan ez a baljós elnevezés?  

– A nácik rengeteg várandós nőt is letartóztattak, akik a gyermeküket a koncentrációs táborban szülték meg. A legtöbb ilyen anya az ottani körülmények között meghalt. A felszabadításkor sok árva, a táborban világra jött kisgyerek került elő. A ravensbrücki túlélők közül sikerült felkutatni harminc ilyen gyereket, akik a vizsgálataim idején már huszonévesek voltak. Személyiségük néhány hónapos tanulmányozása során megpróbáltam tudományosan leírni, hogy milyen sérüléseket szereztek a lágerben, s azokat miként próbálták feldolgozni. A folyamat munkacíme azért hirdette mégis Auschwitz nevét, mert az a láger a borzalom jelképe lett, s természetesen ott is több száz árva gyerek nevelkedett. Az összes lágert tekintve nem áll rendelkezésünkre pontos számadat, de egészen biztos, hogy több ezer ilyen gyermekről van szó.  

– A Családteológiai Intézet vezetőjeként rendszeres munkakapcsolatban állt Karol Wojtyłával, illetve Boldog II. János Pál pápával. Mély emberi barátság szövődött Önök között?  

– Igen, bár kapcsolatunkat egyfajta alá-fölérendeltség jellemezte, és ez így volt rendjén. Hiszen ő püspök volt, később érsek, még később a római pápa, én pedig egy orvos és négygyermekes családanya. Természetes, hogy legfontosabb teendőm a tőle kapott feladatok elvégzése volt, majd a megfelelő tájékoztatás. Levelezésünkről nem nyilatkozhatok, ugyanis a boldoggáavatási eljárás során peranyaggá minősítették, s ily módon titoktartás illeti. Azt viszont elmondhatom, hogy a boldog pápában nagyon mély, őszinte szeretet munkált. Nem kegyes túlzás azt állítani, hogy ő mindenkit szeretett: még a legrosszabb természetű embertársában is talált valami szeretetre méltót.

Hat évvel ezelőtt jelen voltam földi élete utolsó napjainál. Betegágya mellett virrasztottam, persze nem egyedül, hanem lengyelek társaságában. Haláltusája idején már csak honfitársait hívta maga köré, már csak anyanyelvén akart beszélni. Ez érthető, így könnyebb volt számára a búcsú.  

– Lengyelországban szombatonként minden nagyobb étteremben lakodalom zajlik. Magyarországon évről évre csökken a házasságkötések száma…  

– A helyzet tragikus, csakugyan tragikus… Egész Európára jellemző, hogy az élettársi viszony kiszorítja a szentségi házasságot. Nagyon fontos lenne megértenünk, hogy az abortusz, az eutanázia, a szexuális szabadosság, sőt még a génmanipuláció és a kábítószer-fogyasztás is egy tőről fakadnak: az Istentől elforduló ember gőgjéből, erkölcstelenségéből. Ezért próbálom évtizedek óta magzatvédőként is felemelni a szavam. Egyetlen házasság sem lehet tartós, ha halálos bűnre épül: ha az ifjú feleség korábban abortuszt végeztetett magán, ha a férj ilyesmiben közreműködött… Az éjszakai szórakozóhelyeken egyre fiatalabb korosztály él az ösztönei kénye-kedve szerint, és ezt a pokoli folyamatot feltétlenül meg kell állítani. Ezért tanítok még ilyen idős fejjel is, ezért munkálkodom: meg kell menteni az ifjúságot! Ez a jövő kulcsa.  
Fotó: Kissimon István  

Wanda Półtawska 1921. november 2-án született Lublinban. A második világháborúban 1941 végén a ravensbrücki koncentrációs tábor foglya lett, ahol orvosi kísérleteket végeztek rajta. 1951-ben orvospszichiáter diplomát szerzett a krakkói Jagelló Egyetemen. 1955 és 1997 között a krakkói Pápai Teológiai Akadémia professzoraként tanított; harminchárom évig vezette a Családteológiai Intézetet. 1981 és 1983 között Rómában a Pápai Lateráni Egyetem oktatója, 1983-tól a Család Pápai Tanácsának tagja. Hazájában négy település díszpolgára, tengerentúli és lengyel egyetemek díszdoktora, több sikeres szakkönyv írója. Férje Andrzej Półtawski filozófus, házasságukból négy lánygyermek született.