A harmadik evangélium különös tisztelettel ír Szűz Máriáról, mintegy hiteles képet festve Krisztus édesanyjáról. Lukács őrzi meg a leggazdagabban a gyermekségtörténetet. Ő tudósít arról, hogy Mária – és feltehetően József is – Názáretben lakott, beszámol Jézus születésének hírüladásáról, Augustus császár népszámlálásáról, a pásztorok hódolatáról és Jézusnak a templomban való bemutatásáról, illetve megtalálásáról.
Máté evangéliuma mellett a lukácsi gyermekségtörténetben találjuk Mária szüzességének állítását: „Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. (…) Mária így szólt az angyalhoz: »Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?« Az angyal ezt felelte neki: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni«” (Lk 1,26–27.34–35).
Talán a legkedvesebb lukácsi „örökség” a Magnificat, Mária öröméneke, amelyet az Egyház még nagypénteken sem hagy el a zsolozsma imádkozásából. Ezt szintén Lukács őrizte meg számunkra.
Lukácsnál az asszonyok szerepe azért is figyelemre méltó, mert abban az időben a nők a világnak másodrendű, gyakran rossz bánásmódban részesülő polgárai voltak. Jézus barátkozott asszonyokkal (10,38–42), elfogadta a segítségüket (8,1–3), s az asszonyok hűsége Krisztus szenvedésének és halálának idején sem gyengült (23,49; 24,1; ApCsel 1,14).
A feltámadás tanúi és hírvivői szintén asszonyok – az üdvösségtörténet e csúcspontjánál is ők voltak jelen. A sírhoz érve látták, hogy el van hengerítve a kő, beléptek, és az angyal hírül adta számukra a feltámadást. Lukács megőrizte számunkra a sírnál jelen lévő asszonyok nevét is, sőt, azt is megírta, hogy miután visszatértek a tizenegy tanítványhoz és a többiekhez, azok nem hittek nekik.
Az Újszövetség egyik legszebb bűnbánati cselekedete is egy asszonyhoz kötődik. E jelenetben Jézus és egy bűnös asszony találkozásáról olvashatunk Lukács evangéliumában (7,36–50). Az asszony megállt Jézus mögött, sírva fakadt, s az Úr lábait könnyeivel öntözte, hajával megtörölte, csókolgatta és kenettel kente meg.
Az isteni irgalmasság bemutatásának hármas történeténél, a második példabeszédben (15,8–10) szintén egy asszonnyal találkozunk, aki elveszített egyet a tíz drachmájából. Egész házát felforgatja, hogy megtalálja azt a hiányzó egyet. Talán a hozományához tartozott, s a hozzá fűződő érzelmek miatt volt olyan értékes számára… Amikor megtalálja, öröme hasonló ahhoz, mint amelyet a mennyben okoz egy bűnös megtérése. Meg kell osztani ezt az érzést, ezért az asszony a hálaadó vacsorára meghívja barátait és szomszédait. De mi a helyzet a másik kilenc ezüstpénzzel – azok nem is fontosak? Bizonyára igen, de Isten országában az öröm túllépi az értelmes és helyes kockázat mindennapi kategóriáit. Amiről már lemondtak, mert elveszett, azt most megtalálták. Olyan ez, mint egy új élet, mint a feltámadás, ezért meg kell ünnepelni.
Szeressük és olvassuk Lukács evangéliumát! Mindannyian felismerhetjük benne magunkat, és életünket átjárhatja Jézus örömhíre.
