Ha valakinek megemlítjük Dániel nevét, a többség rögtön a szédületes hajráját idézi fel. Ez nem véletlen, hiszen a kétszáz méteres mellúszás immáron kétszeres világbajnoki aranyérmese számos versenyen bizonyította, hogy ebben verhetetlen. Elsőként az athéni olimpián ismerhette meg a világ ezt a talentumát. A döntőben féltávnál úgy látszott, ebből nemigen lesz érem. Aztán mégis lett. Méghozzá egy nagyon szépen csillogó ezüst. Egyedül a japán Kitajimát nem sikerült megvernie. Nem baj, a mi fiunk még csak most kezdi pályáját – gondolhatták sokan, és ezek után mindenki nagy várakozással tekintett a jövőbe.
Aztán amilyen gyorsan berobbant a köztudatba, majdnem olyan gyorsan távozott is. A 2006-os budapesti Eb-n meglehetősen gyengén teljesített. Látható volt, Athén óta nem találja önmagát. Szerencsére még ugyanabban az évben rövidpályás kontinensviadalt nyert, aztán Pekingben a középdöntőben olimpiai csúcsot is úszott. Bár ott végül „csak” ötödik lett a nagyon erős mezőnyben, mindenki látta: érett, tudatos versenyzővé vált. Kiheverte azt az időszakot, amikor a népszerűség fontosabb volt számára, mint az uszoda, és újra talpra tudott állni.
A jelenlegi olimpiai ciklusban mindkét világbajnokságon a leggyorsabbnak bizonyult. Többek között a mára védjegyévé vált hajrája segítette a dobogó tetejére Rómában és Sanghajban is. No és persze az akaraterő és a kitartás. Ezért is bízunk abban, hogy a magyar úszósport egyik sikerszámában, a kétszáz méteres mellben ismét fényes sikerek születnek az olimpián. Ebben pedig ez a tapasztalt fiatalember segíthet a legkönnyebben. S azt se feledjük: még mindig csak huszonhárom éves…
