– Indulásom első ismertté vált alkotásai az érmek voltak. 1988-ban „beugróként” hívtak meg a Magyar Nemzeti Bank pályázatára, amelyet meglepetésre én nyertem meg. A Szent István-emlékpénz két év múlva fődíjat kapott az Amerikai Egyesült Államokban. Ez egy igazán jó kezdet volt. Azóta is mindig vannak visszatérő témák az életemben; nemcsak az érmészet területén, hanem a plasztikában is. Ilyen Szent István, Szent László, Boldog Apor Vilmos, a Könnyező Szűzanya vagy Szent II. János Pál alakja. Az utóbbi először érmen jelent meg, aztán kisplasztika, majd köztéri alkotás formájában.
Mielőtt kitérünk a nagyobb volumenű alkotásaira, nézzük meg legutóbbi munkáját, a Szent László-lángot. Hogyan született meg a lovagkirályt ábrázoló éremmel díszített vándorfáklya ötlete?
– Az Országos Lengyel Önkormányzat keresett meg. A hazai lengyelség is védőszentjeként tekint Szent Lászlóra, hiszen Lengyelországban született, lengyel volt az édesanyja. Az ő ötletük volt, hogy egy fáklyával elviszik a Szent László-lángot a lovagkirály személyéhez kötődő lengyelországi és Kárpát-medencei helyszínekre. A szimbolikus ország-, illetve Közép-Európa-járás érinti többek között Nagyváradot, Nyitrát, de Zágrábot is, ahol püspökséget alapított. Remélhetően ezek a fellobbanó lángok majd bevilágítják az egész Kárpát-medencét.
A nemzetközi vonatkozásokról szólva nem feledkezhetünk meg egyik korábbi munkájáról, a vatikáni magyar kápolna Apor-domborművéről…
– Annak idején Pápai Lajos megyés püspök úr rendelte meg. A Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya-kápolnájában, Amerigo Tot domborműve mellett szabadon maradt egy falfelület. Boldoggá avatását követően Apor Vilmos alakját jelenítettem meg ott. Apor püspök egyrészt szociális érzékenysége, gondoskodása, másrészt a mártíromsága alapján válhatott boldoggá. A dombormű szimbolikus sűrítésben azt ábrázolja, ahogy a püspöki palástjával védi-óvja a köré gyűlt rábízottakat; a domborművön jellegzetes győri templomtornyok utalnak a városra, vértanúságának helyszínére.
Egy pillanatra visszatekintve a kezdetekre, művészi útja elejére, milyen tervekkel, vágyakkal, gondolatokkal készült leendő hivatására? Miért éppen az éremművészetben, a szobrászatban találta meg a legalkalmasabb kifejezésformát?
– Véletlenszerűen alakult, de voltak olyan momentumok, amelyek támpontokat adtak ahhoz, hogy ebben az irányban induljak el. Ministránskoromban, hétévesen Kardos Mihály tisztelendő úr arra kért, hogy húszfilléres lapokra rajzoljam-fessem meg a keresztutat. Visszagondolva, egy művész sem kaphat ennél szebb feladatot. Később Szegedre felvételiztem, ahol T. Nagy Irén iránymutatása terelgetett az érmészet és a szobrászat irányába. A középkor művészete azért is ragadtat el, mert az akkori mesterek a gótikus katedrálisokon olyan részleteket is megfaragtak, amelyeket csak a Jóisten lát és a madarak.
Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című verse szerint: „nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: / tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.” Ez a fajta szemlélet, hogy a műveinkkel egy kicsit hozzátehetünk a teremtett világ szépségéhez, nagyon közel áll hozzám.
A témaválasztás, az alkotás szabadságát nem korlátozza, hogy többnyire fölkéréseknek „kénytelen” eleget tenni? Ami más szempontból persze minden művész által vágyott és kitüntetett helyzet…
– A szobrászat esetében az anyagköltség nagysága miatt szükség van megrendelőkre. Egy-egy mű létrehozása igencsak pénzigényes tevékenység. Természetesen a megbízásokkal párhuzamosan mindig foglalkoztatnak saját témák is, amelyeket érem vagy kisplasztika formájában tudok megvalósítani. Előfordul, hogy ezekkel találkozik egy jó szemű megrendelő, így végül még köztéri alkotás is lehet belőlük.
Szarvason született, Szegeden és Budapesten tanult, ma viszont már „Győr szobrászaként” tartják számon. Mi ennek a megtisztelő „státusznak” a története?
– A családom a felvidéki Udvardról származik. 1947-ben, a lakosságcserének nevezett kitelepítés következményeként kerültünk Békésbe, a Szarvas melletti Csabacsűdre. Itt töltöttem életem első tizennégy évét. A szegedi és budapesti iskoláim után a feleségem révén kerültem Győrbe. Ahogy néhányan megjegyezték: „Ő szerzett meg a városnak.” Ennek köszönhetően Udvardhoz is közelebb vagyok.
Többtucatnyi kisebb-nagyobb alkotása látható Győrben. Immár három évtizedre visszatekintve mit emelne ki legszívesebben az ottani művei közül?
– A munkáimmal úgy vagyok, mint a gyerekeimmel: szeretetben nem tudok különbséget tenni köztük. Mindegyikhez fűződnek személyes történeteim, emlékeim. Az első, az aradi vértanúk emlékműve, 1988-ban készült – amikor még dúlt a szocializmus –, és a kármelita kolostor falára került. Akkoriban feltűnést keltett, hogy egy – koronás, kettős keresztes – címeres zászlóra véstem fel a tizenhárom nevet. Utólag tudtam meg, hogy ez bizonyos körökben milyen ellenállást és visszatetszést keltett. A Hadtörténeti Intézettől kellett igazolást szerezni, hogy ez volt a honvédsereg szabványos zászlaja. Nagyon kedves számomra a Szent László-dombormű is; egy angyal által felemelt kárpiton jelenítettem meg a lovagkirályt. Győr egyébként hihetetlen város, Nagyboldogasszony-bazilikája háromszoros búcsújáró hely: itt van a Szent László-herma, a Könnyező Szűzanya-kegykép és Boldog Apor Vilmos sírja.
Nemrég – az említett fáklyán túl is – bővült Szent Lászlóhoz kapcsolódó műveinek sora…
– Az ünnepi évhez kötődően volt egy nagyon szép megbízásom Veres András megyés püspök úrtól. Azt a tartót készíthettem el, amelyben Nagyváradra vitték a Szent László-ereklyét. A gótikus ötvösművet, a hermát a zománcanyag sérülékenysége miatt ugyanis nem akarták utaztatni. Tudatosan kerültem, hogy ez az ereklyetartó hasonlítson a hermára. Olyan alkotás született, amelynek belső ezüstkapszulájában láthatóvá vált László koponyaereklyéje. További nagyszabású tervem a magyar szent család, István, Gizella és Imre herceg szoborászi megfogalmazása.
Beszélgetésünk művészi pályafutásának rövid összefoglalása, egyfajta keresztmetszete. „Ars poetica” tekintetében mit mutat ez a mostani pillanatkép?
– Hirtelenjében az a kicsiny tábla jut eszembe, amelyet a Szent László-ereklyetartóba helyeztünk azoknak a nevével, akik részt vettek a létrehozásában. Ez tulajdonképpen a jezsuiták jelmondata: Ad maiorem Dei gloriam, azaz „Isten nagyobb dicsőségére”. Többek között Johann Sebastian Bach és II. János Pál pápa is szívesen emlegette ezt a gondolatot. A vágyam-célom olyan műveket létrehozni, amelyekkel szebbé, jobbá, boldogabbá tehetjük röpke földi életünket. Továbbadva a szeretetet, a hitet és a reményt.
