Gyönyörű és csodálandó méltóság

A jelek szerint pedig még koránt sincs vége a tragédia „kibeszélésének”. Az első filmet a Jugoszláviából szinte észrevétlenül kivált Macedónia (Milcho Menchevski) forgatta Eső előtt címmel. A felejthetetlenül szép alkotást hazánkban sajnos alig vetítették. 1994 után felgyorsult Jugoszlávia széthullási folyamata. A horvátok ki akartak válni, a szerbek továbbra is közös államban képzelték el a folytatást. A bosnyákok nem kívántak a szerbekkel tartani, de Bosznia-Hercegovina felosztása ellen is tiltakoztak. A kezdeti viszály borzalmas mészárlásba torkollott. A következő filmek ennek a mai napig szinte érthetetlen testvérháborúnak a mementói, akár horvát, akár szerb, akár bosnyák részről. A kilencvenes években a Vukovar – A Story, a Lőporos hordó, a Sebek, a Szép falvak szépen égnek című filmek jutottak el szélesebb közönséghez. A legismertebb Emir Kusturica 1995-ös gigantikus alkotása, az Underground lett, amely vászonra kerülésével azonnal megosztotta a véleményeket. A bosnyák, muzulmán családból származó Kusturicának szemére vetették, hogy filmjével Belgrád szolgálatába állt és megtagadta vele Boszniát. Elnézőbb bírálói szerint maga a rendező sem értette, mi történik a Balkánon. Ez elsőre meglehetősen naiv felmentésnek hangzik. De ha figyelembe vesszük a szarajevói születésű alkotó egyik interjúban adott válaszát, a balkáni identitás fogalma valószínűleg még mindig nem tisztul ki számunkra, de biztos, hogy árnyaltabbá válik. A rendező így vallott: „Lehet, hogy kétszázötven éve muzulmánok vagyunk, de előtte ortodoxok voltunk, és mélyen legbelül mindig szerbek, ezen a vallás sem változtatott. Csak azért váltunk muzulmánná, hogy túléljük a törököket.” Azóta a film körüli kedélyek lecsillapodtak, létrejötte pedig így vagy úgy, de további ösztönzést adott a háború feldolgozására. Még a hazánkban Surdaként ismert színész, Ljubisa Samardzic is rendezett filmet az 1999-es belgrádi bombázásról. Kusturica bosnyák-szerb, illetve muzulmán- ortodox kevert identitását tiszteletben tartva, meg kell azonban említenünk, hogy a boszniai filmek tükröznek egy, a fentinél egységesebb nemzeti hovatartozást is. A 2000-es évek a bosnyák film önmagára találásának ideje volt. Az átütő sikert a 2001-es Senkiföldje jelentette. Ezt követte a 2005-ös Go West, egy évvel később a Nafaka, majd 2006-ban a Szerelmem Szarajevó. A legújabbnak nevezhető 2008-as alkotás a Hó címet viseli és a magyar mozik ebben a hónapban kezdték vetíteni. E két utolsó film azért is különleges, mert muzulmán nők rendezték azokat. Mindkettő a nők szemszögéből láttatja a háborút. A Szerelmem, Szarajevó főhőse a fővárosban élő anya, a háborús múlt árnyaival. A Hó viszont hat özvegyen maradt nő, egy nagypapa és öt gyermek viszontagságait meséli el két évvel a háború befejeződése után. A Hó Aida Begic fiatal rendezőnő első filmje. A helyszín Slavno, az őt körülvevő csodálatos szépségű hegyek, a szétlőtt házak, a minden hajnalban mintegy tíz embert imára hívó muzulmán ének szinte mitikus hangulatot teremt körülötte. A szereplők életvitelében ugyanakkor keveredik régi és modern, a történetben pedig a mágia és a realitás. Az asszonyok különböző módon próbálnak megküzdeni a gyásszal, a múlttal, a kétségekkel. A film középpontjában Alma, a fiatal özvegy áll, férjét megölték a háborúban. Ő az, aki a hagyományokhoz való ragaszkodásban és a jövőbe vetett dolgos bizalomban próbál megkapaszkodni. Színes fejkendője úgy lebeg végig a film kockáin, mint egy nagy pillangó. Valós és álombéli, reggeli rituális mosdásaiban mintha vele együtt tisztulnánk mi is filmkockáról filmkockára. A film lassú, cselekménye, titkai lassan bontakoznak ki. A szorgos, bár Almán kívül szinte mindenkinek reménytelennek tűnő hétköznapokban megjelenik egy szerb, aki a falu felvásárlójának a küldöttje. Az asszonyok döntés elé kerülnek, de még nem sejtik, hogy a szerb férfi megjelenésével egészen másként kezdődik új szakasz az életükben, mint ahogyan azt gondolják. Aida Begic filmje szép film: gyászról, helytállásról, női, de egyben az emberi sorsról is. A rendezőnő mindvégig vigyázva őrködik a dráma fölött, amely talán sokak számára lefojtottnak tűnhet. De talán inkább igaz, ha gyönyörű és egyben csodálandó méltóságnak nevezzük.

(Aida Begic: Hó, 2008)