Fotó: Lambert Attila
Amikor a július 9–10-ei Szent Márton-találkozó nyitómiséje szombat délelőtt az Emlékmű-domb alatti füves területen megkezdődik, már érzékelhető, hogy ez most valami más; valami egész más és új mindahhoz képest, ami egyházi színtéren Magyarországon történni szokott. Ennek elsődleges oka talán az esemény népünnepélyi jellege, és az, hogy a jelenlevők annyira sokfélék. Már a színes összkép alapján is ez a benyomás alakul ki a szemlélőben: a karitászosok piros és a rendezők sárga pólói, a cserkészek zöld ingei, valamint a biztonsági szolgálat rikító sárga mellényei mintha mind a fesztivál sokszínűségre törekvésének szándékát közvetítenék. És – nincs rá jobb szó – nagyon demokratikus is ez az együttlét, mert ide mindenki hivatalos. Mivel a Szent Márton-év legnagyobb egyházi eseményéről van szó, a püspöki konferencia minden tagja és több politikai vezető – köztük a parlament elnöke és a miniszterelnök-helyettes – is jelen van, de tőlük a kisgyermekes anyukákon, az idős asszonyokon és tinik csoportjain át egészen a hajléktalan emberekig, a Márton által köpenye felével megajándékozott koldus mai utódaiig terjed a skála.
Különösen is jelentősek Veres András püspöknek a találkozó programfüzetében írott sorai: „Jézus maga mondta: szegények mindig lesznek veletek (Mt 26,11). Ezért ma is gyakorolhatjuk Szent Márton életszentségének erényeit, a másokat felemelő szeretetet. (…) Globalizálódó világunkban egyre inkább érezzük a közös sors és az egymás iránt érzett felelősség súlyát: mindenki felelős mindenkiért. (…) Vétkesek közt cinkos, aki néma (Babits Mihály: Jónás könyve). (…) Országunk vallási és politikai vezetőivel azért ünnepeljük együtt Szent Mártont, mert szeretnénk, ha nemzetünket áthatná az egymásra figyelés, az egymást tisztelő és segítő emberség” – nyomatékosítja a püspök, és még külön hangsúlyozza, hogy a jubileumi év programjai a nem hívőknek is szólnak. Vagyis senki nincs kizárva, az egyház nem akar zártkörű klub lenni, és mindenkinek partnere, aki jobb világot szeretne maga körül.
A réten álló és a szélekre, fák árnyékába húzódó tömegről a Márk-evangélium egy részlete is eszembe jut: „Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Nézem, nézem a sok embert, és azon gondolkodom, mi hozhatta őket ide, mit várnak ettől a két naptól. A nagy meleg, meg az, hogy sokan közülük messziről jöttek, komoly vállalássá teszi a jelenlétüket, amely egyszerre tiszteletet parancsoló és elgondolkodtató. Arról tanúskodik, hogy tele vannak várakozással, bizalommal. Ha egyenként megkérdeznénk őket, miért jöttek, talán annyiféle választ kapnánk, ahányan vannak. De a közösség iránti vágy valószínűleg ott bujkálna minden válaszban. Az olvasmány, a Rómaiakhoz írt levél részlete mintha töprengéseimre felelne: „Sokan egy test (vagyunk) Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: (…) Ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban. (…) Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal! Legyetek egyetértők egymás között.” Ez a szöveg ugyanis költői kifejezése egymásra utaltságunknak, egymásra bízottságunknak. Ráébreszt, hogy mindannyiunkra szükség van, és jó lenne sokkal jobban figyelnünk mindenkire; minden egyes emberre, aki elvetődik közénk. Hogy a közösség minden tagja megtalálhassa a helyét, és érezze a többiek gondoskodását, figyelmét.
Dominik Duka prágai bíboros-érsek, Ferenc pápa személyes követe prédikációjában felidézi, hogy a
II–III. században hogyan alakította át a Római Birodalmat a kereszténység, és ebben milyen szerepük volt a katonai telepeknek, amelyek a misszió helyszínei is voltak. Ennek kapcsán felhívja a figyelmet a Márton-legenda egy kevéssé ismert részletére: hogy Márton még nem keresztény, amikor a koldussal megosztja a köpenyét. Irgalmassága így még nem keresztény hivatástudatából, hanem nemes természetéből, jólelkűségéből fakad. (A találkozó liturgikus füzetében olvasom: minden pénzét eljátszotta kártyán, ezért nem tudott azzal segíteni a szegényen. De mivel tél volt, köpenye megosztásával talán didergő felebarátjának életét mentette meg.) Ferenc pápa ragaszkodik ahhoz, hogy a karitász, a diakónia fontosságát újra és újra hangsúlyozzuk, mondja a bíboros, sokak szívét ugyanis eltompította a bőség. Éljünk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek szellemében, és erősítsük magunkban a segítségnyújtás készségét, különben nem lesz jövőnk – e kivételesen határozott szavakkal zárul a prédikáció.
A mise utolsó perceiben egy idős asszony rosszul lesz. Egy közeli fa alá támogatják, és leültetik. Aztán szétoszlik, és nézelődni, vásárolni, enni indul a tömeg (például Szent Márton kiflijét, amely mindig két kifli, mert egymáshoz ragasztva sütötték őket, hogy javaink megosztásának lelkületére buzdítsanak vele). A bográcsokból kínált ebéd mindenki számára ingyenes.
*
A találkozó legnagyobb érdeklődéstől övezett és legsikeresebb, ízes humoráért a legtöbb nevetéssel jutalmazott előadása Böjte Csabáé délután háromkor. „A békéről szeretnék beszélni” – mondja, de aztán sok-sok viszályról, háborúságról, családi ellentétről esik szó; olyanokról, amelyek régen, például Jézus vagy Márton idejében, majd bármikor a történelem folyamán estek meg, és olyanokról, amelyek ma jellemzők; a nagyvilágban éppúgy, mint a közvetlen környezetünkben. A legszebb feladat békét teremteni, ehhez hozzásegíteni a körülöttünk élőket, mondja Csaba testvér, és a nagy elődök, a szentek példái után a maga életéből, lelkipásztori szolgálatából is jó néhány esetet elmesél, amikor sikerült. Majd hozzáteszi: sokan kérdezik, hogy milyen választ tud adni az egyház a menekültválságra. Csak egyet – válaszol –: ugyanazt, amit a szentek adtak. Párbeszéd, türelem, ezt kellene megtanulni, hangsúlyozza. Amikor azt imádkozzuk, hogy „jöjjön el a te országod”, gyakran gondoljuk, hogy ez utópia. Pedig reális esély van rá, ha dolgozunk érte, hiszünk benne, ha vágyunk az istenibb rend szerint élő világra. Jézus egyetlen parancsa a szeretet. Nem azt kérte tőlünk, hogy gyomot irtsunk, hogy folyton-folyvást kritizáljuk, ami rossz, hanem hogy szeretettel gyógyítsuk a környezetünket, és az Úr békéjének eszközeivé legyünk. A népek és a különböző vallások közötti béke eszközeivé is.
*
Zacher Gábor négy órakor szintén az önmagunkkal való szembenézésre, az inkább önmagunkkal, mint másokkal szembeni kritikára próbálja rávenni hallgatóságát. Annak szerény belátására, hogy mind függésre hajlamos emberek vagyunk, és annak tudatosítására, hogy szinte mindenből lehet függés. Ezért csak önmagunk jobb megismerése segíthet. A gyerekeknek pedig, bármilyen aggodalomra okot adó jelenséggel szembesülünk velük, például tanulmányi nehézségeikkel kapcsolatban, biztató mondatokkal, „szeretetinjekciókkal” segíthetünk a legtöbbet. Magyarországon Zacher Gábor tapasztalatai szerint ezekből nincs elég. A gyerekeknek érezniük kell, hogy alapjában véve megbízunk bennük, hiszünk a jóravalóságukban, és abban, hogy lesz magukhoz való eszük. Éreztessük velük, hogy mindig van remény, mert változó emberek vagyunk, ami azt is magában foglalja, hogy képesek vagyunk változni. Ahhoz pedig, hogy változzunk – kanyarodik vissza az előadó kezdő gondolatához –, az önmagunkkal való szembenézés bátorságára, őszinteségére van szükség.
*
Az egyházmegye intézményében, a Martineum Felnőttképző Akadémián szállunk meg, amely – mint munkatársuk, Tóth Eszter elmondja – sok zarándokot fogad, főleg franciákat, akik körében különösen népszerű a Tours és Szombathely közötti, ezerkétszáz kilométeres zarándokútvonal, a Szent Márton-út. Az intézmény rengeteg színes program helyszíne: hol „meseegyetem” és ikonfestő műhely alkalmai, hol népi játékok oktatása és tánctanfolyamok zajlanak benne. Bibliodráma-műhely és önismereti csoport indítását is tervezik.
*
A május 17-én győri megyés püspökké kinevezett Veres András tíz év után, vasárnap tízkor, a délelőtti misén búcsúzik a Szombathelyi egyházmegye híveitől. Miközben a zenekar buzdítására behangoló éneklésbe kezdünk, az előző napi élmények hatása alatt a földi és az égi egyház határainak bizonytalanságáról, az egyháznak a világhoz való viszonyáról töprengek. Talán túl sokszor kapaszkodunk az intézményes külsőségekbe mint „biztos jelekbe”, és ezzel esetleg mi magunk akadályozzuk meg, hogy velünk legyenek, hozzánk kapcsolódjanak, akiket ezek ijesztenek, például mert keresők, vagy mert bármilyen okból eltávolodtak a látható egyháztól. Ha azzal szembesülnek, hogy kívülállókként, idegenekként kezeljük őket, talán éppen mi ártunk az egyháznak az ő távoltartásukkal. Szombathely, a Szent Márton-találkozó befogadó, világra nyitott szellemének az egész országra át kellene terjednie. Az ószövetségi olvasmány és az evangélium egyaránt ebben erősít meg. „Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. Nincs az égben, hogy azt mondhatnád: »Ki szállhatna fel közülünk az égbe, ki hozhatná le azt nekünk, hogy hallhassuk és tetteinkkel követhessük?« Nincs a tengeren túl sem, hogy kifogásul azt mondhatnád: »Ki kelhetne át közülünk a tengeren, ki hozhatná el azt nekünk, hogy hallhassuk és megtehessük, amit Isten parancsol?« Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.” Évezredek távolából érkezik az üzenet, mégis annyira modernül hat! Az, ami igazán fontos, a szívben van elrejtve.
Az evangélium pedig – szintén a találkozó lelkületéhez illeszkedve – az irgalmas szamaritánus története. Amelynek most újabb, megrázó értelme tárult fel számomra: az egyház ott van, ahol irgalmasság van. Hiszen a szamaritánus más hitű, „körön kívüli”, a zsidók által megvetett személy volt. Szent Mártonban az új embert lássuk – mondja prédikációjában a búcsúzó püspök –: az új embert, aki életpéldájával keresztény hivatásunkra figyelmeztet. Hogy Jézust követve, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával a láthatatlan Isten szeretetét kell megjelenítenünk a világban.
