Gyógyíthatnak-e a pokol emlékei?

Angliában, kiváltképp Londonban azonban más a helyzet Michael atya ismertsége terén. Sztárok papjának tartják, hiszen számos helyi híresség közeli ismerője, a királynő állítólag rajong érte, sokakra hat pozitívan kedves és barátságos, közvetlen lénye. A „felső tízezer” körüli ténykedése közben (melyet azért kritikus hangok is kísérnek) nem feledkezik meg például a hajléktalanokról sem, akik számára szintén nem idegen, és kapcsolatait az ő támogatásuk érdekében is mozgósítani szokta. Az 1957-ben született Michael Seed magyarhoni újszerűsége azért sem teljesen természetes jelenség, mivel tavaly nálunk is megjelent Senki fia (Nobody’s Child) című kötete, melyben gyermekkorára emlékezik a ferences pap. Mindarra a borzalomra, amely tönkretette életének első nyolc évét. „Ez a könyv nagyon egyszerű és brutális, és magam is utálom a tartalmát” – írja az előszóban a szerző, aki történetének kezdetét több mint negyvenévi hallgatás után Noel Bothamnek mondta el, hogy barátja formába öntse vallomását. Egy pap, akinek kivételes emlékezőtehetsége mellett súlyos diszlexiája és írásbeli nehézségei vannak, meg aztán több egyetemi diplomája és doktori címe. Michael Seed nem a sokkolás szándékával adja közre elrabolt gyermekségének emlékeit: „Közeli barátaim azt mondják, segíteni fog másokon – halvány reménysugarat jelent majd.” E csakugyan keresetlen nyelvű könyvben az elmondás, kimondás képtelenségének évtizedei után felidézi azokat az esztendőket, amikor őt és anyját brutálisan verte, kínozta és szexuálisan bántalmazta az apja. A Twist Olivér világát juttatja eszünkbe az a kilátástalan állapot, amelyben egy gyermek összezúzott testtel, lélekkel és reményekkel, a segítség minden lehetősége nélkül kénytelen élni, nem kis részben azért, mert a bántalmazás természetéhez tartozik, hogy az áldozat védi az erőszaktevő családtagot, képtelen feladni őt, s nemcsak félelme miatt, hanem mert azt hiszi, csak azért verhetik, mert valóban rossz. A pokol egyre mélyülő bugyrai tárulnak fel előttünk, keresztény szólamokat hangoztató, a mesék irodalommá szelídült rémálmait megszégyenítően gonosz nagyszülőkkel, anyai öngyilkossággal, az áldozatszagtól megrészegülő iskolatársak kegyetlenkedéseivel, az önpusztítás vissza-visszatérő kísértésével. Az iszonyat évek múltán abbamarad, az apa halála vet véget a pokoljárásnak. Elkezdődik egy egészen más élet, amelyről – elsősorban a vallási és hivatáskeresés állomásairól – kevesebb szóval, de szintén képet kapunk a visszaemlékezésből. Talán jó lett volna, ha arról is többet olvashatunk, miként sikerült feldolgozni az átélt szörnyűségeket, és hogyan keletkezett rés a hallgatás falán. Ez azért sem volna közömbös, hiszen manapság sokan hitetlenkednek-gyanakodnak amiatt, hogy áldozatok évtizedek múltán állnak elő egy-egy pedofil embertől elszenvedett sérelmeik történetével. Az értetlenkedők mintha megfeledkeznének arról, hogy sokkal kisebb negatív élményeket sem mindig egyszerű feladat szóvá tenni. A bénultság, a szégyen, a fájdalom, az eltemetett rettegés és harag sokáig útját állja a megkönnyebbülést segítő szavaknak. Csak remélhetjük, hogy Michael Seed vallomása elrabolt és meggyalázott gyermekkoráról az őszinteséget és a gyógyulást hozza közelebb hozzánk.