Gyakorta így volt ez a középkorban is, amikor városállamok rántottak kardot egymás ellen. Csak azokra a máig megmaradt vaskos tornyokra kell gondolni, amelyek Toscanában, San Gimignanóban várják a látogatót, és arról beszélnek, hogy helyi hatalmasságok „szolgálatában” egykor lőállásban néztek egymás szemébe, mivel nagy volt a tét: a hatalom. Jóllehet manapság csak műemléki különlegességek, kövekbe testált mélytudatukban a fenyegetést és fenyegetettséget őrzik. Ottjártamkor ezt éreztem, s megnyugtatóbb volt az a szerény etruszk sír, melyet kertjében őrizget ma is a település egyik házának gazdája, aki ereiben talán etruszk vért csörgedeztet. Nyugalmas ponton egy ember, akinek sok szépet mondott unokáiról, s hogy ebben a tornyos városkában a csend mér határt, mivel csupán gyermekek és kerékpárosok dialógusa folyik – csúcsforgalomban. Az autókat kötelező a városon kívül hagyni.
„Nem bírom a lelki lövészárkok állandósítását” – írta Kosztolányi a harmincas években. Mire, kire gondolt? Az említett veszélyeztetettséget kiabálókra meg annak szajkózására, hogy mindenért, amink van, „nem Istennek vagy a Természetnek tartozunk hálával”, hanem az „önzetlen jótevőknek”, akik a veszély hangoztatásával tulajdonképpen a világ békességszolgálatát végzik. Miközben belecseng a fülünk a megbékítő hangzavarba. Hosszan hallgattam az itáliai kisváros lakójának elbeszélését családjáról, a sok gyerekről az utcában. Néztem a kék messzeséget. A politikai élet „szegényeire” kellett gondolnom, akik folyton-folyvást mondják a magukét, intézkednek, s mintha valóban figyelnének is, sorolják „cáfolhatatlan” érveiket, hogy miként váltható meg a földgolyó vagy legalább egy kontinens – az igazsággal. Ígérik, ők mindent elintéznek. A végén aztán kiderül, semmit sem intéznek el, de fölényük pótolhat mindent.
Fölény? Rejtett bizonytalanság a hatalom súlyos árnyékában. De hát nem kell ehhez politikusnak lenni! Elég a gazdagság, amely tornyokhoz hasonlítható. A hazugság tornyaihoz. Belőlük napjainkban egyre több emelkedik, míg az utcák polgárainak legfeljebb a hallgatás marad.
Az etruszk sírral ékeskedő kertben beszélgetve az jutott eszembe, hogy az Írás a szelídségről, megbékélésről a legegyszerűbb szavakkal tudósít gőgös hatalmi kiáltásokkal, hazugságokkal szemben. Kifejezéstelen homlokok helyett az arcokat idézi, amelyeket a Teremtő a tenyerében rejt századokról századokra.
