Az atya jócskán elképedt, mi pedig, a gyermek zsenialitását megcsillantó felmenők dagadoztunk a büszkeségtől. Lám, még el sem kezdte az ovit, és máris hittanversenyek esélyes nyertesét köszönthetjük benne. A leányzó akkoriban a Mesélő Biblia Kállai Nagy Krisztina barátságos rajzaival illusztrált oldalairól már azt is tudta, amit én korábban sosem, hogy kicsoda Sadrak, Mesak és Abednegó, s miként szabadult meg e három, bálványimádásra nem bírható férfiú a tüzes kemencéből Dániel könyvében. Neki köszönhetően napi bibliaolvasókká váltunk (mint annyi más keresztény, ezt korábban én sem mondhattam volna el magamról), mert minden este, a mese után még követelte valamelyik példányt. Nagyságrendekkel jobban érdekelte, mint az imádkozás. Így azzal is szembesültünk, hogy a kicsiknek készült kiadványok egyikében a fordított szöveg hibáktól hemzseg, a másikban csúnyák és feleslegesen félelmetesek a képek, a harmadikban pedig ellenkezőleg: túlontúl bárgyúak. Mi ezekkel a hibákkal együtt is
Ismét igazolódni láttam kezdő szülői tételemet: a gyerekek nemcsak azoknak a bizonyos húroknak a túlfeszítésére és kirojtozására, hanem a lelkünk megmentésére is születnek. S mivel a mennyországba meglazult idegekkel még csak-csak, de ápolt lélek nélkül nyilván bajosan juthatunk be, a csemeték üdvösségtámogató ereje egyértelmű. Sajnos azóta a napi igény megkopott, illetve most nekünk kell olykor-olykor felkeltenünk, és egyre több kérdéssel találkozunk. Például: meddig nézegessük a színes-történetes kiadásokat, és mikor próbálkozzunk a valódi szentírási szövegekkel? Főleg, mivel az ügy megértésére tett kísérleteink több lépésben kudarcot vallottak („Az én Bibliám is igazi!”). Addig is marad a szelíd közeledés, és a biztonság kedvéért újra meg újra megszámoljuk a tanítványokat, hogy tényleg tucatnyian vannak-e.
(A Mesélő Biblia az Új Ember könyvesboltjaiban is kapható.)
