– Milyen közös pontjai vannak eddigi és új munkaterületének?
– Eddig is nagyon sok olyan feladatköröm volt az elmúlt négy évben, amely teljes mértékben az egyházakhoz kötődött. Nagy segítséget kaptam ez idő alatt a katolikus, református, evangélikus egyházi vezetőktől, de más felekezetektől is.
Az elmúlt időszakban a négy évvel korábbi állapothoz képest két és félszeresére nőtt az egyházi jelenlét a szociális rendszerben. A gyermekvédelemben, ezen belül is a nevelőszülői hivatás esetében négyszeres a növekedés. Fontos, hogy az egyházi kiegészítő normatíva segíti ezt a működést, de ennek akkor lesz igazán nagy értéke, ha lélekkel és tartalommal is megtelik, és ebből adott esetben később hivatások származnak, és az egyház elismertsége még erősebbé válik. A krisztusi tanításból fakadó feladatok: az ápolás, a gondozás, az elesettek segítése, felkarolása az egész társadalom szempontjából nagyon fontosak.
Új feladatom a társadalom minden részét átszövi, ezért arra próbálok koncentrálni és azért fogok dolgozni a következő időszakban, hogy az egyházi jelenlét ne csak a hagyományokban, a történelmi-művészeti értékekben vagy a szociális és oktatási tevékenységben nyilvánuljon meg, hanem a mindennapi élet részévé is váljon, és üzenetet, hívást jelentsen az egyház hitét elutasító emberek számára is.
– Az egyházfinanszírozás rendszere változik a közeljövőben? Hogyan látja az állam és a katolikus egyház viszonyát?
– Az elmúlt négy évben ott lehettem a magyar–szentszéki tárgyalásokon, illetve a költségvetési vitákon, és azt gondolom, az egyházakban mindenki elismeri, hogy finanszírozásukban jelentős előrelépés történt a korábbi, baloldali-liberális kormányzáshoz képest. Ilyenkor az ember egy kicsit a „kettős identitás” állapotában van, hiszen egyrészt állami vezetőként védeni kell az ország pénzügyi érdekeit, és tekintettel kell lenni az ország költségvetésére, másrészt hívő emberként szükséges kiállni az egyház érdekei mellett. A szentszéki tárgyalás pozitív példa erre: egyedülálló megállapodás köttetett. Amikor más országbeli egyházi vezetőkkel tárgyaltam, irigykedve néztek a katolikus egyház és a magyar állam együttműködésére. Jó lenne kidolgozni és mindkét oldalról elfogadni egy tartós finanszírozási rendszert, amely hosszú távon biztonságot jelentene az egyházi fenntartású intézmények számára.
A finanszírozás kérdéséhez tartozik még, hogy az európai uniós támogatási rendszer sok mindenben lehetőséget nyújt az egyházaknak mint intézményfenntartóknak. Részese lehettem már egyházi szociális intézmények uniós pénzből megvalósult megújulásának, és tanúja voltam annak, amikor egy-egy egyházi iskola új tornateremmel bővült. De az egyház szakrális tevékenysége is kapott anyagi támogatást az Európai Uniótól, elég csak a mátraverebély- szentkúti kegyhelyen folyó felújításra gondolni, vagy a szegedi és a gyöngyösi ferenceseknél, a piaristáknál végbement megújulásra, a veszprémi és győri látogatóközpontra, amelyeket szintén nagy örömmel láttam. Nemcsak biztatnám, hanem kérném is az egyházi vezetőket, hogy nagy figyelmet fordítsanak erre, én pedig a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy folytatódhasson ez a folyamat.
– A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiemelt kérdésnek tekinti a cigánypasztoráció ügyét. Miként segíthet ezen a téren az állam?
– A cigányság felzárkóztatásának tekintetében alapvető kérdés, hogy a hit milyen szerepet kap az életükben, és tudunk-e nekik ebben segíteni. Bár a felzárkóztatás területe ezután sem tartozik hozzám, szeretném folytatni az együttmunkálkodást a cigánypasztorációban dolgozó lelkipásztorokkal a rájuk bízottak életének felemelésén. Nagy örömmel hallottam, hogy a püspöki konferencia a legutóbbi ülésén külön is foglalkozott e területtel.
– Miként értékeli a hit- és erkölcstanoktatás bevezetésének első évét?
– A hit- és erkölcstanoktatást a kommunista rezsim törölte ki az iskolák életéből, és bár a rendszerváltozás után elindult az építkezés ezen a területen, az igazi változás most következett be. A legfontosabb dolog mégis az, hogyan fogják tanítani ezeket a tantárgyakat. Abban az esetben, ha csak szabályrendszert látnak a gyerekek a hit- és erkölcstanban, ez csak egy lesz a kötelező tanulnivalók között, de ha a tanár a diákkal együtt tudja megélni a „tananyagot”, és a hitben, erkölcsben, emberségben együtt gyarapodnak, akkor hatalmas változások lesznek ebben az országban.
– A családpasztoráció a témája az idei rendkívüli püspöki szinódusnak. Hogyan látja a családok helyzetét az egyházban és a társadalomban?
– A családokkal kapcsolatban sokszor gondolok arra, hogy vannak olyan problémák a házasságban vagy a gyermeknevelésben, amelyek emberi ésszel megoldhatatlannak tűnnek, de ha imádsággal és szeretettel fordulunk az Úristen felé, akkor ezek a gondok is megoldódhatnak. Jóllehet pörgős világunkban olyan hírözönben élünk, amellyel látszólag nem lehet versenyezni, kulcskérdés, hogy a médiumok új formáin keresztül is közelebb vigyük az emberekhez az egyházak tanítását és életét. A másik fontos dolog a családok megerősítése, amiért az elmúlt időszakban nagy küzdelmet folytattunk, és ennek eredményeképpen nagymértékben csökkent a válások száma, és kissé nőtt a házasságoké. Nehéz küzdelem ez, hiszen Nyugat-Európában nagyon erősek a családot bomlasztó törekvések, amelyekkel szemben szövetségesként elsősorban a Szentszékben és olyan országokban bízhatunk, ahol hozzánk hasonlóan gondolkodnak ezekről a kérdésekről. Tudatosítanunk kell, hogy a gyermekvédelmi problémák, a szociális nyomor, a családok szétesése a legtöbbször annak következményei, hogy a családjaink nem elég erősek, a fiatalok pedig nincsenek felkészülve az önálló családi életre, a gyermekvállalásra és a felelős döntésekre.
– Nagy felelősséget hordozó állami hivatalt irányít. Hogyan maradhatnak emberiek, emberségesek az intézményeink?
– A Regnum Marianum közösségben nőttem fel, és a vezetőink – akik hol papok, hol civilek voltak – sohasem a hittételekkel kezdték a velünk való foglalkozást, hiszen a kisgyerekek azokat esetleg nem értették volna, hanem mindig az emberi oldalt tekintették elsődlegesnek. E mögött természetesen ott volt a krisztusi tanítás, de azzal neveltek, hogy együtt voltak velünk, és az életük példája ragadt ránk, és végül én is így lettem vezető a közösségben tizenkét éven keresztül. Minisztériumi munkatársaim közül sokan voltak, akik nem hívők, mégis, ha a közvetlen környezetemmel együtt tisztességgel, szeretettel, barátian tudtuk megszólítani őket, összességében képesek voltunk emberivé tenni a nagy felelősséget viselő, kőkemény szigorúságú állami intézményt is. Azt gondolom, ezt másutt is meg lehet valósítani.
– Azt mondta a közelmúltban, hogy ha a határon belüli nemzetiségekkel való viszony jobb lesz, az kihathat a határon túli magyarok helyzetére is. Kifejtené, mire gondolt?
– Két oldalról közelíteném meg a kérdést: az egyik maga a hit. Kelet- Közép-Európában még abban a szerencsés helyzetben élünk, hogy itt számít a hit. Még akkor is fontos, ha úgy látjuk, hogy csökken a hívők száma. Talán most van az a pillanat, amikor a térség országainak összefogásával meg lehet erősödni, és ellenállhatunk a Nyugat-Európában terjedő ateizmusnak. A kereszténység pedig segíthet abban, hogy felülemelkedjünk az általában kívülről korbácsolt nemzetiségi ellentéteken és indulatokon. Összeköt minket a közös hit és történelem, és az itt élő nemzetiségek nagyon sok mindent tehetnek azért, hogy anyanemzetük vezetőit, politikusait megpróbálják jó irányba terelni, hogy végre belássák: az Erdélyben, Felvidéken vagy Délvidéken élő magyarok nem ellenségei, hanem tisztességes és becsületes polgárai államuknak.
– Mi a véleménye arról, hogyan segítheti a civil ember az egyházak szolgálatát?
– Támogatni kell a lelkiségi mozgalmak, kisközösségek lendületét. A családdal, ifjúsággal, magzatvédelemmel foglalkozó civilszervezetek kiegészítik az intézményes egyházak tevékenységét, ezért rájuk is nagy szükség van. Az egyházi vezetőkkel talán azt kellene átnéznünk, hogy milyen terhet tudnánk levenni a papokról, és civilekre bízni. Van olyan pap ismerősöm, aki szinte egész életében építkezik. Ennek persze komoly közösségteremtő ereje van, de azt is látom, hogy mekkora erőt von el ez a tevékenység a lelki élettől és más területektől. A bonyolult uniós pályázatok megírása nem feltétlenül a lelkipásztoraink dolga kellene, hogy legyen. Ebben viszont profibbá kell válnia a civil szféra egy részének. Ilyen profizmusra van szükség például az egyházi médiumokban.
– Van-e olyan pillanat, amit kiemelne Ferenc pápa szolgálatának első évéből?
– Volt szerencsém feleségemmel együtt részt venni a Ferenc pápa által bemutatott egyik szentmisén a Szent Márta Házban. Utána kezet foghattunk vele, és átadhattunk neki egy kis ajándékot. Ez a néhány együtt töltött perc és Ferenc pápa kisugárzása nagy erőt ad, hogy mi magunk is támaszt jelenthessünk hívő és nem hívő emberek számára, mert a mai világban ez az odaforduló szeretet az, amire igazán nagy szükség van.
Fotó: Kissimon István
