Mivel nem lehet tudni, hol fészkel a betegség az emberben, a pap szinte teljesen megkeni a beteget. Az előírás így szól: „Az áldozópap bemártja hüvelykujját az olajba, s megkeni a beteg szemét, füleit, orrcimpáját, ajkait, mellét, kezeit és lábait, miközben mondja” az imát.
Az imádság az Atyához, a „test és lélek orvosához” fordulással kezdődik, aki elküldte a világba a „betegségeket gyógyító” és a „haláltól megszabadító” Fiát. Aztán azzal folytatódik, hogy a pap – miközben elvégzi az előírásos megkenést – kéri a gyógyítást. Mégpedig a „testi és lelki” betegségből. Folyamatosan jelen van tehát a szertartásban ez a gondolat. Ám itt egy új szempont is megjelenik: „Ébreszd őt Krisztusod kegyelmével új életre.” Be kell ismernünk, ez a félmondat az oka, hogy a középkortól kezdve él az a szemlélet, miszerint a betegek szentsége az „utolsó kenet”. Pedig, ha jobban megfontoljuk, az „új életre ébresztés” a kegyelmi élet visszaszerzését is jelenti, nem csupán az örök életbe való átlépést. Az ima sok-sok szent segítségül hívásával folytatódik. S milyen jó, hogy az „összes szentek” könyörgéseire is hivatkozhatunk a gyógyulás érdekében!
A szertartás következő látványos mozzanata, amikor a pap nyitott evangéliumoskönyvet tart a beteg feje fölé. Az eközben elhangzó imádságban az „irgalmas és nagykegyelmű” Jézushoz fordul. S figyeljünk csak fel arra is, miként teszi ezt: „Ki nem akarod a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.” Sokadszor mondja tehát a szertartás szövege, hogy nem feltétlenül a halálra kell gondolni a szentség feladásakor, illetve felvételekor. Mert Jézus az élet pártján áll! Persze így is lehet értelmezni a szöveget: nem akarja, hogy a bűnös ember bűnben haljon meg, ami kárhozatot jelent, hanem a bűntől való szabadulást, a kegyelmi életet jelentő megtérést akarja. Így a beteg az örök élet boldogságában folytathatja az életét. Ehhez szükséges „a töredelmes bűnbánat”, amire az imádság nagy része vonatkozik.
A „minden jó kérésére” néven ismert tropárok közül a harmadik itt kifejezetten az adott alkalomra vonatkozik. A beteg nevében szól: „bűneim nagy sokaságától szabadulni és üdvözülni óhajtván” – ezt ismét lehet az adott helyzetre vonatkoztatni, vagy nagyobb távlatban szemlélni. A bűnbocsánat elnyerése ugyanis mind a földi élet folytatásához, mind pedig az üdvösségbe való belépéshez fontos.
Ezt követően a rövid ekténiák kérései Isten irgalmát leesdve hangzanak el. Kéri a pap, hogy az Úr „szabadítsa meg” a beteg embert betegségétől „és minden erőtlenségétől”, „irgalmazzon neki”, „emelje fel őt betegsége ágyából és adjon neki lelki és testi egészséget”. (Íme, sokadszor szerepel immár a teljes gyógyítás gondolata!) Kéri továbbá, hogy adja meg neki „a szabadulás kegyelmét”.
A szertartás zárószavai a „minden betegséget meggyógyító s kegyelmével az emberek bűneit elengedő” Krisztushoz szólnak, a legfontosabbat, az üdvösséget kérve.
