A vámos és a farizeus vasárnapján – a nagyböjthöz való közeledésünk folyamán a második vasárnapon – akár jelképesen is felfoghatjuk a napi evangélium (Lk 18,10–14) első sorában szereplő megállapítást: „fölment”. Meggyőződésem szerint azonban többről van itt szó, nem csupán jelképes cselekedetről. Két olyan emberről szól a történet, akik nem sokban hasonlítanak egymásra. De egyvalamiben mégis: fölmentek a templomba imádkozni. Hogy ennek mi lett az eredménye, azt a folytatásból tudhatjuk. Ám tagadhatatlan a tény: mindketten fölmentek a templomba. Ezt a fölmenetelt pedig három szempontból is vizsgálhatjuk, és magunkra is vonatkoztathatjuk, hiszen megjelöli a nagyböjtre felkészítő, illetve a nagyböjti feladatunkat is.
Ez a két ember ténylegesen fölment a templomba. A jeruzsálemi templom dombra épült. Mivel Jézus „a templomról” beszél, így valóban erről a templomról van szó, nem pedig valamelyik zsinagógáról. Erőfeszítés kellett ahhoz, hogy megmásszák a dombot, bejárják az odavezető utat. De nem sajnálták a fáradságot, mert imádkozni mentek. Jézus még nem tanította meg nekik – majd csak a szamariai asszonynak fogja –, hogy lélek az Isten, s lélekben és igazságban kell imádni őt (Jn 4,24). Megtették tehát a fáradságos utat, mert az imádságban találkozni akartak Istennel. Nekünk is feladatunk ez a tényleges felmenetel: vennünk kell a fáradságot, hogy fölmenjünk a templomunkba, még ha azt a településünk legmagasabb pontján építették is. Jó már most kitűzni ezt nagyböjti célnak.
Jelképesen is értelmezhetjük a két ember templomba való fölmenetelét. Azzal, hogy fölfelé mentek, nagyobbak akartak lenni. Nagyobbak, mert a hit vezérelte őket: Istenükkel akartak találkozni. És az ember hitből fakadó önmaga fölé emelkedése a hitének megvallását és cselekedetekben való megnyilvánulását jelenti: mindig valami többet, nagyobbat, magasabbat. Ahogyan maga a hit is összehasonlíthatatlanul több a hitetlenségnél. Ha ebből a szempontból nézzük a két ember fölmenetelét, még mindig egyformának látjuk őket. És mindkettőjüktől tanulhatunk: a hitünket nyilvánítsuk ki a cselekedeteinkkel! Jó, ha ezt is nagyböjti feladatunknak tekintjük.
A fölmenetelben benne rejlik a lelki fölemelkedés is. Igaz, itt már eltér egymástól a vámos és a farizeus magatartása, mert míg az egyik megigazultan tért haza, addig a másik nem. Miért? Mert bár a szándéka és a célja jó volt, a megvalósítás már nem bizonyult annak. Az egyik számos és nagy bűnt követett el, de mélyről fakadó bűnvallomásba kezdett a templomban, míg a másik, bár sok jó és erényes cselekedetet vitt végbe, dicsekedni kezdett. Nem kérdéses, melyik magatartást kell követnünk ahhoz, hogy fölemelkedhessünk, lelkileg nagyobbak lehessünk. Isten mindent tud rólunk, fölösleges a dicsekvésünk, de szükséges a bocsánatkérésünk. Íme, ez is nagyböjti feladatunk!
Jó, ha már a nagyböjtre való készülődésünk során szem előtt tartjuk, amire aztán a szent időszakban különösen oda kell figyelnünk: „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 18,14).
