A pünkösd utáni 19. vasárnap evangéliumában (Lk 6,31–36) Jézus magas mércét állít elénk. A bánásmóddal kezdi, a szeretettel folytatja, majd az irgalmasság csúcsára emeli mondanivalóját. Érdemes részleteiben áttekintenünk ezt a hármas tanítást.
Első része az általános viselkedésről szól: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak” (Lk 6,31). Aranyszabály ez! Hát nem a legjobbat akarjuk magunknak? Ha nem a buta reklámok – „mert megérdemled” – harsogó üzenetére figyelünk, akkor is felfedezzük magunkban az önszeretetet. Ami nem is baj, sőt természetes, hogy megvan bennünk. Csak ne vigyük túlzásba, amint Nisszai Szent Gergely nagyon hangsúlyozta ezt már a IV. században. De már maga Jézus is erről szólt a főparancs második részében: „Szeresd embertársadat úgy, mint önmagadat” (Mt 22,39). S hogy mennyire egyetemes parancs ez, az kitűnik az Ószövetségből is, ahol ugyanezekkel a szavakkal olvashatjuk (Lev 19,18). Bizonyára már nagyon elcsépelt mondat, mégis milyen igaz: Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki megtartaná legalább ezt az egyetlen parancsot: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak.”
Jézus másodszor a szeretetről szól. Ha az előbb az önszeretet volt az alap, itt még azon is túlmegy. Mert a teljes, az önzetlen, a viszonzást nem váró szeretetről tanít (Lk 6,32). Bizony, nagyon nehéz ezt megvalósítani világunkban, ahol nem az önzetlenségről harsog minden, hanem az önmegvalósításról. Arról, hogy a saját érdeket helyezzük minden más elébe. Hol vagyunk már például Árpád-házi Szent Erzsébetünk szellemétől, aki a leprás beteget megfürdette, saját ágyába fektette, úgy ápolta! Bizony nemcsak nagyböjtben kellene énekelnünk és úgy-ahogy megvalósítanunk ezt, vagy legalábbis törekednünk rá, hanem most is, ma is, naponta: „tépjünk szét minden igaztalan írást, adjunk kenyeret az éhezőknek s fogadjuk házunkba a hajléktalan szegényt, hogy Krisztus Istenünktől dús kegyelmet nyerjünk”. De Jézus még ezen is túlmegy az önzetlenségben, mert az ellenségszeretetet parancsolja: csak így részesedünk „nagy jutalomban”, csak így leszünk „a mennyei Atya gyermekei”.
Jézus harmadszor az irgalmasságot tanítja. Mintegy csattanóként hangzik a mondata: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Ő olyan irgalmas mindenki iránt, hogy „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is” (Mt 5,43). Hányszor rimánkodunk hozzá liturgiánk folyamán – össze sem tudjuk számolni –, hogy „Uram, irgalmazz”! Egyszer énekelve, majd háromszorosan, aztán tizenkétszeresen és negyvenszeresen mondva, keresztfelmagasztaláskor százszorosan is énekelve! Hányszor nevezzük őt a liturgiában „irgalmas és emberszerető Istennek”! Ez mind nagyon szép és jó. De nem elég, mert itt áll az evangéliumban, hogy követnünk kell Atyánkat az irgalmasságban! Ismét emberi erőnket meghaladó mércét állít elénk Jézus: hogy soha ne álljunk le az irgalmasság gyakorlásával.
Viselkedésünkkel, szeretetünkkel, irgalmasságunkkal törekedjünk megélni az evangéliumot!
