A pünkösd utáni tizenegyedik vasárnap evangéliumából (Mt 18,23–35) a megbocsátás fontosságáról hallunk görögkatolikus templomainkban. Jézus egy egész példabeszédet mond el arról, hogyan kell megbocsátani, miként kell az adósságot elengedni. Egy másik alkalommal is szólt erről röviden, mégpedig az általa tanított legszentebb imádságunkban, a Miatyánkban: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek” (Mt 6,12). S milyen érdekes! Az imádság szövege – a szavak elsődleges értelmét tekintve – úgy szól, hogy „engedd el adósságunkat, amint mi is elengedjük azt”. Tehát tulajdonképpen a mostani példabeszéd tömörített változatáról van szó. A király „megbocsát”, vagyis „elengedi” az adósságot. Természetesen ő – a mennyei Atya – a főszereplő mindkét esetben. De azért érdemes odafigyelni a példabeszédben megnyilvánuló másik két magatartási formára is.
Először itt áll előttünk a király megbocsátó szeretete. Tízezer talentumnyi adósságot enged el a szolgájának (Mt 18,24). Elképzelhetetlenül nagy tartozást! Szinte kitalálni sem lehet, hogyan tudott az a szerencsétlen ember ennyi adósságot felhalmozni. Olyan nagy volt ez az összeg, hogy a rabszolgapiacon való eladás járt érte. Ámde a király „megkönyörült” rajta, megbocsátott neki, elengedte az adósságát. Mert ennyire munkálkodott benne a megbocsátó szeretet. S milyen jó, hogy a mennyei Atya irányunkban is így viselkedik. Bizony, sok az adósságunk, a mulasztásunk és a szándékos bűnünk! Lehet, hogy még a tízezer talentumnyi mennyiségnél is több. A mi jóságos Atyánk mégis megbocsát, elengedi a tartozásunkat. Elegendő ehhez az őszinte bűnbánat, a bocsánatkérés és a jóvátétel szándéka.
De látjuk a bocsánatot nyert szolga szívtelenségét is, mint a másik magatartási formát. Nem tud örülni a mérhetetlen adósság elengedésének. Ragaszkodik a piciny összeghez, a „száz dénárhoz” (Mt 18,28), amivel szolgatársa tartozik neki. Pedig az ugyanúgy – leborulva – kér tőle haladékot a visszafizetésre, miként kevéssel előbb ő tette. És mégsem enged. Pedig tudja, hogy társa az adósok börtönébe kerül. Micsoda ellentét feszül a szívtelenség és a megbocsátó szeretet, a két viselkedési forma között! Ámde mielőtt folytatnánk a lelketlen szolga el- és megítélését, érdemes magunkba tekintenünk. Vajon mi nem vagyunk-e olyanok, mint ő? Tudjuk-e az adósságot elengedni, nemcsak anyagi értelemben? Tudunk-e szívből megbocsátani, ahogyan arra Jézus figyelmeztet a példabeszéd végén (Mt 18,35)?
Végezetül láthatjuk a többi szolga igazságosságát, jóérzését. Elszomorodnak (Mt 18,31) a szívtelenség láttán. Mintha azt akarná hangsúlyozni az evangélium, hogy vannak még jó emberek. Vannak, akik helyesen tudják felmérni a jó és a rossz közötti különbséget. Vannak, akik nem viselkednek némán a cinkosok közt, hanem tesznek is az igazság győzelme érdekében. Ha keressük a helyünket a történetben, nem kétséges, hogy közöttük kell megtalálnunk azt.
Jézus mércéje ugyanaz: a „szívből való megbocsátás”, illetve a „miképpen mi is megbocsátunk”. Vigyázzunk, nehogy ítéletet vonjunk magunkra!
