Görögkatolikus Egyházunkban a pünkösd utáni hetedik vasárnap evangéliuma (Mt 9,27–35) tele van mozgással. Feltűnő, hogy az egész leírást keretbe foglalja Jézus helyváltoztatása. Az evangéliumi szövegrész azzal kezdődik, hogy Jézus folytatta az útját – így gyógyította meg a két vakot, majd az ördögtől megszállottat –, és azzal zárul, hogy bejárt minden várost és falut, hogy tanítson és gyógyítson. A szöveg egészében is sok a mozgás: a vakoké, a megszállotté, az ördögé. Ám ezek közül mégiscsak az a legfontosabb, hogy Jézus az, aki közeledik az emberek felé. Mint ahogyan felénk is. És ha találkozik az ember jó szándékával, vagyis azzal, hogy valaki elindul felé, akkor segítséget – akár csodás gyógyulást – ad neki.
Először azt látjuk, hogy Jézus jön, mert ő az Atya küldötte. Búcsúbeszédében világosan megmondja: „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem” (Jn 16,28). Mi pedig milyen szépen imádkozzuk Aranyszájú Szent János nyomán az áldozás előtti imában: „a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok”. Igen, Jézus küldetésének végső célja az, hogy üdvözítse az embert. Ámde addig is munkálkodik a világban, mint ahogyan a kettős gyógyítás történetében is láttuk. Nemcsak a célba jutásnál van ott, hanem folyamatában kíséri az ember életútját. Ennek tudatát erősíti bennünk az egyik énekünk: „a világra jöttél (…), hogy a tudatlanság homályából vezesd ki azokat, kik téged hittel énekelnek”. Ha én is ki tudom mondani, hogy „Igen, Uram” (Mt 9,28), ha hittel válaszolok Jézus közeledésére, akkor biztosan megkapom a remélt vagy kért segítséget, amint a meggyógyítottak is megkapták.
Másodszor azt látjuk, hogy a gyógyulásra várók eljönnek Jézushoz: a vakok maguk követik, még a házba is utánamennek, a megszállottat pedig elhozzák hozzá, mert segítséget akarnak tőle. És jó szándékuk láttán (ám ez még nem elég, kell az elindulás is Jézus felé!) ő nem marad érzéketlen. Emberszeretetének bőségéből gazdagon juttat nekik: visszaadja a szemük világát, illetve távozásra készteti az ördögöt. Csak el kell indulni Jézus felé. A világ legszebb szobra is holt anyag marad csupán, mert nem tud mozdulni, legyen szó bár a Laokoón-csoportról, vagy akár Michelangelo erőtől duzzadó Mózes-szobráról. Mi nem vagyunk márványba faragva, még csak gúzsba kötve sem. Mi elindulhatunk Jézus felé. Erre biztat egyik szép liturgikus énekünk is: „Mint a tékozló fiú, jöttem hozzád, kegyelmes, és leborulván előtted, kérlek: fogadj be engem, Istenem, mint szolgáid egyikét, és könyörülj rajtam.”
Harmadszor azt látjuk, hogy a meggyógyult emberek elterjesztették a nagy örömhírt: Jézus meggyógyította őket! Nem tarthatták magukban, „az egész környéken elhíresztelték” (Mt 9,31). És mi? Vajon csak a templomunk falai között merjük énekelni Jézus legnagyobb csodáját, a feltámadását? De hiszen értünk történt! „Jöjjetek, minden nemzetek, értsétek meg a rettentő titok erejét, mert Krisztus, a mi Üdvözítőnk (…) feltámadt halottaiból, hogy minket üdvözítsen.”
Az evangéliumi sok mozgás láttán ne maradjunk mozdulatlanok mi sem, induljunk el Jézus felé!
