Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus Egyházunkban a pünkösd utáni hetedik vasárnap evangéliuma (Mt 9,27–35) tele van mozgással. Feltűnő, hogy az egész leírást keretbe foglalja Jézus helyváltoztatása. Az evangéliumi szövegrész azzal kezdődik, hogy Jézus folytatta az útját – így gyógyította meg a két vakot, majd az ördögtől megszállottat –, és azzal zárul, hogy bejárt minden várost és falut, hogy tanítson és gyógyítson. A szöveg egészében is sok a mozgás: a vakoké, a megszállotté, az ördögé. Ám ezek közül mégiscsak az a legfontosabb, hogy Jézus az, aki közeledik az emberek felé. Mint ahogyan felénk is. És ha találkozik az ember jó szándékával, vagyis azzal, hogy valaki elindul felé, akkor segítséget – akár csodás gyógyulást – ad neki.
Először azt látjuk, hogy Jézus jön, mert ő az Atya küldötte. Búcsúbeszédében világosan megmondja: „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem” (Jn 16,28). Mi pedig milyen szépen imádkozzuk Aranyszájú Szent János nyomán az áldozás előtti imában: „a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok”. Igen, Jézus küldetésének végső célja az, hogy üdvözítse az embert. Ámde addig is munkálkodik a világban, mint ahogyan a kettős gyógyítás történetében is láttuk. Nemcsak a célba jutásnál van ott, hanem folyamatában kíséri az ember életútját. Ennek tudatát erősíti bennünk az egyik énekünk: „a világra jöttél (…), hogy a tudatlanság homályából vezesd ki azokat, kik téged hittel énekelnek”. Ha én is ki tudom mondani, hogy „Igen, Uram” (Mt 9,28), ha hittel válaszolok Jézus közeledésére, akkor biztosan megkapom a remélt vagy kért segítséget, amint a meggyógyítottak is megkapták.
Másodszor azt látjuk, hogy a gyógyulásra várók eljönnek Jézushoz: a vakok maguk követik, még a házba is utánamennek, a megszállottat pedig elhozzák hozzá, mert segítséget akarnak tőle. És jó szándékuk láttán (ám ez még nem elég, kell az elindulás is Jézus felé!) ő nem marad érzéketlen. Emberszeretetének bőségéből gazdagon juttat nekik: visszaadja a szemük világát, illetve távozásra készteti az ördögöt. Csak el kell indulni Jézus felé. A világ legszebb szobra is holt anyag marad csupán, mert nem tud mozdulni, legyen szó bár a Laokoón-csoportról, vagy akár Michelangelo erőtől duzzadó Mózes-szobráról. Mi nem vagyunk márványba faragva, még csak gúzsba kötve sem. Mi elindulhatunk Jézus felé. Erre biztat egyik szép liturgikus énekünk is: „Mint a tékozló fiú, jöttem hozzád, kegyelmes, és leborulván előtted, kérlek: fogadj be engem, Istenem, mint szolgáid egyikét, és könyörülj rajtam.”
Harmadszor azt látjuk, hogy a meggyógyult emberek elterjesztették a nagy örömhírt: Jézus meggyógyította őket! Nem tarthatták magukban, „az egész környéken elhíresztelték” (Mt 9,31). És mi? Vajon csak a templomunk falai között merjük énekelni Jézus legnagyobb csodáját, a feltámadását? De hiszen értünk történt! „Jöjjetek, minden nemzetek, értsétek meg a rettentő titok erejét, mert Krisztus, a mi Üdvözítőnk (…) feltámadt halottaiból, hogy minket üdvözítsen.”
Az evangéliumi sok mozgás láttán ne maradjunk mozdulatlanok mi sem, induljunk el Jézus felé!

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.