A pünkösd utáni harmadik vasárnap evangéliumának (Mt 8,5–13) nyolcadik verséből halljuk a százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul.” A római katolikus testvérek a szentáldozáshoz alázattal közeledve ismétlik ezt az evangéliumi mondatot, egy kissé átformálva: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” Mivel ennek a katonának akkora hite volt, hogy Jézus „egész Izraelben” nem találkozott ilyennel, meggyógyította a szolgáját. Úgy, hogy el sem kellett mennie hozzá. Nekünk viszont a lelkünket gyógyítja meg, ráadásul úgy, hogy ténylegesen „betér hajlékunkba”, valóságosan magunkhoz fogadjuk őt a kenyér és a bor színe alatt. Ámde méltók vagyunk erre? A szentáldozásra felkészítő imáink tele vannak azzal a gondolattal, hogy méltatlanok vagyunk a nagy szentségben való részesedésre. Jézus mégis magához hív és fogad bennünket. Nem szabad, hogy hiábavalóan hangozzék el a liturgiában a pap felszólítása: „Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek.” Igenis, ha lelkünket nem terheli olyan nagy bűn, amely ténylegesen megszakítja az Istennel való kapcsolatunkat, akkor közeledjünk bátran, vegyük magunkhoz a mi Urunkat, Jézus Krisztust!
Nem mellőzhetjük a helyes istenfélelmet, ami nem fóbiás félelmet akar jelenteni, hanem sokkal inkább tiszteletteljes hódolatot és bűnösségünk tudatának elismerését. Az egyik énekünk is erről szól: „Uram, vétkezni meg nem szűnök, emberszeretetedre pedig magamat méltóvá tenni nem tudom, bocsásd meg képtelenségemet.” Mi ez, ha nem a százados lelkéből felfakadó fohász másik formája? Ugyanaz, amit Szent Pál apostol alapján a szentáldozás előtti imában is elmondunk: „A bűnösök között az első én vagyok” (1Tim 1,15).
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hitet sem. Akkor számíthatunk arra, hogy betér hozzánk a mi Urunk, ha ténylegesen tiszta hittel fogadjuk. Mert ez a találkozás nem csupán szimbolikus, nemcsak lelki, hanem valóságos: a feltámadott, az élő, a megdicsőült Jézus valóságos testét és vérét vesszük magunkhoz a szentáldozásban. Ezért kérjük az egyik énekünkben: „méltasson bennünket arra, hogy méltó magasztalói lehessünk az ő dicsőségének és részesei elevenítő titkainak”.
A szeretet nélkül pedig semmit sem érne a kérésünk, hogy térjen be hajlékunkba Jézus. De ő sem teljesíthetné a kérésünket, hiszen az Eucharisztia nem más, mint a „vinculum caritatis”, a „szeretet köteléke”! Ezért kérhetjük az énekünkkel nemcsak a feltámadáskor, hanem az áldozás előtt is: „Tégy méltókká minket, Krisztus Istenünk, hogy tiszta szívvel énekeljünk és dicsőítsünk téged.”
Érdemes megfogadni Aranyszájú Szent János buzdítását: soha nem lennénk méltók arra, hogy a végtelenül tiszta Istenhez közeledjünk, mégsem érdemes egyetlen szentáldozást sem kihagyni (hacsak nincs olyan akadály, ami kizárja ezt). Mert ő maga méltat bennünket erre a nagy kegyelmi adományra. Önmagára! A belőle való részesedésre! A vele való egyesülésre!
