Milyen jó volna, ha jobban tudnánk bízni a gondviselésben! Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha jobban rá tudnánk hagyatkozni a mi jóságos Istenünk gondviselő szeretetére! Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor minden gondunk-bajunk megszűnne. Nem! Mert továbbra is két lábbal kell a földön járnunk, továbbra is az adott körülményeink között kell élnünk. De Jézus tanítása világos: „ti elsősorban az Isten Országát és az ő igazságát keressétek” (Mt 6,33). S ha így teszünk, akkor könnyebbé válik az életünk, hiszen ott a folytatás is: az életünk fenntartásához szükséges dolgokat megkapjuk a gondviselő mennyei Atyától.
Bizonyára bölcs megfontolás alapján rendezték úgy őseink, hogy a nagy ünnepek utáni csendesebb időszak elején a pünkösd utáni harmadik vasárnapnak éppen a gondviselésről szóló szakasz az evangéliuma (Mt 6,22–33). A kiárasztott Lélek befogadása után, az összes szent segítségével felfegyverkezve, emberhalászi feladatunkat tudatosítva most már arra figyelhetünk, hogy odafentről mindig segítséget kapunk gondviselő Istenünktől. Ámde azt is érdemes végiggondolnunk, hogy Isten jobban átlátja az életünket, mint mi. Ő tudja igazán, mire van szükségünk, mi válik igazán a javunkra, mi az, ami az üdvösségünket szolgálja.
Nagy Szent Bazil atyánk, a szerzetesség IV. századi atyja azt tanította, hogy kérjünk bátran Istentől. De azt is hozzátette, hogy „illendő és szükséges dolgokat kérjünk tőle”. Egyrészt: nem illő, rossz dolgokért nem szabad imádkozni. Másrészt viszont felhívja a figyelmünket a szükséges dolgokra. Melyek ezek? Azok, amelyek az üdvösségünket szolgálják. Mert mi a legfontosabb az életünkben? Az étel, az ital, a ruha, a bankszámla? Egyik sem! Hiszen elszárad, elkopik valamennyi, „tűzre vetik, és elég” (Mt 6,30). A túlvilágra semmi mást nem viszünk magunkkal, mint az irgalmasság cselekedeteivel felékesített lelkünket. Hát ezért kell döntenünk, hogy Istennek vagy a mammonnak akarunk-e szolgálni. S döntésünkben az is benne van, hogy rá tudunk-e hagyatkozni a gondviselésre.
Liturgikus szövegeink is segítenek nekünk. Az egyik énekünk kifejezetten buzdít: „Emeld fel szemedet, ó, én lelkem, és tekints az Isten gondviselésére és irgalmára”. Igen! Üdvözítőnk meghajlította az egeket, a földre szállott, hogy fölemeljen bennünket szenvedése, halála, feltámadása révén. Ilyen az ő gondviselése. Erre csodálkozhatunk rá egy másik énekünkben: „Nagy a te gondviselésed titka, Üdvözítőnk.” Olyan nagy, hogy nem lehet elhallgatni – különösen nem a feltámadását –, mert „a kövek fogják kiáltani”. A feltámadásban megnyilvánuló isteni gondviselés tudatában, egy további énekünk gondolataival töltekezve nem is tehetünk mást, mint hogy a mennyei erőkkel kiáltjuk Üdvözítőnknek: „dicsőség a te gondviselésednek, egyetlen Emberszerető”.
Mindezeket megfontolva érdemes „elsősorban” az Isten Országát és annak igazságát keresni, ráhagyatkozva gondviselő Istenünk pedagógiájára, aki életünk megpróbáltatásaival is nevel bennünket, annak fényében, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
