Görögkatolikus lelkiség

Az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepén – húsvét után negyven nappal – bizánci Egyházunk szertartásaiban többszörösen visszatér a zsoltárvers: „Minden nemzetek, tapsoljatok kézzel, örvendezzetek az Úrnak vigasság szavával” (Zsolt 46,2). Ilyen lelkülettel, liturgiánk megjelenítő erejének tudatában buzdítjuk egymást, hogy megdicsőülésének mi is tanúi lehessünk az apostolokkal együtt: „Jertek, menjünk fel, hívek, az Olajfák hegyére… s fölemelvén szíveinket és gondolatainkat, szemléljük a mi mennyekbe szálló Urunkat, és háládatos szívvel örvendezve mi is kiáltsuk: Dicsőség, Irgalmas, a te mennybemenetelednek.”
Ünnepünk liturgikus szövegeit elárasztja a dicsőség, Jézus megdicsőülésének gondolata. Nem is lehetne ez másképp, hiszen földi életének csúcspontja éppen a mennybemenetelé­­ben való megdicsőülés, az Atya részéről való megdicsőítés. Ez a tanítványok további életét is kitölti, hiszen az ünnepi evangélium (Lk 24,36–53) befejező mondata éppen ezt tanúsítja: „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent”. Bárcsak a mi keresztény életünk vezérfonala is ez volna!
A mennybemenetelben való megdicsőülésről kettős módon szólnak liturgikus énekeink. Egyrészt azt mondják el, hogy Jézus fölemelkedett a dicsőségbe (mint az ünnepi konták), másrészt pedig azt, hogy dicsőségben emelkedett föl a mennybe (mint az ünnepi tropár). Bár eltérő hangsúllyal, a többi himnusz is  Jézus megdicsőülését állítja elénk e két forma valamelyikével.
Énekeink egyik része tehát arról szól, hogy Jézus, miután végbevitte földi küldetését, fölemelkedett a mennyei dicsőségbe. Ezek a himnuszok egyszerűen az ünnepi evangélium alapján beszélik el a történteket. A sok közül talán a legszebb így fordul Jézus felé: „Földi önkéntes szegénységed után újra visszaszálltál az égi dicsőségbe.”
A liturgikus szövegek másik része teológiai értelmezést ad az eseménynek: Jézus dicsőségben ment föl a mennybe, vagyis megdicsőült állapotában. Az egyik szép ének így szól: „Fölemelkedtél tanítványaid előtt, dicsőségben az Olajfák hegyéről, Krisztus Istenünk, és az Atya jobbjára ültél, mindeneket betöltve istenségeddel.” Jézus a főpapi imájában – miközben elszámolt földi küldetéséről – azért imádkozott, hogy az Atya dicsőítse meg őt, amint ő megdicsőítette az Atyát (Jn 17,4–5). És íme, ez a mennybemenetel eseményében nyeri el beteljesedését. Milyen érdekes, hogy az evangéliumban csupán egyet­lenegyszer szólal meg a mennyei Atya. S ezt éppen akkor teszi, amikor Jézus kéri: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet” – és azonnal megérkezik a válasz az égből hallatszó szózatként: „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem” (Jn 12,28). Jézus dicsőíti az Atyát, s az Atya megdicsőíti őt!
Íme örvendezésünk legmélyebb alapja: „Édes Jézusom, ki az Atya kebeléből mint Isten nem távoztál, s velünk e földön mint ember együtt lakoztál, ma az Olajfák hegyéről a mennybe dicsőségesen fölszállván a mi elbukott emberi természetünket is kegyesen fölemelted, s az Atya jobbjára helyezted.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.