Nemcsak a nagyböjt szent idején volt fontos, hogy a vasárnapi evangéliumokból példaképeket állítsunk magunk elé. A folyamat a húsvét utáni időben folytatódhat. Sőt, kell is, hogy folytatódjék.
A szent ötvened harmadik vasárnapján liturgiánk – az evangélium alapján (Mk 15,42–16,8) – a kenethozó asszonyokat állítja elénk, hogy példájukból erőt, bátorságot, hitet merítsünk. Természetes, hogy hívő lélekkel elsősorban úgy gondolunk rájuk, mint akik Jézussal még a halála után is kegyeletes cselekedetet kívánnak végezni. A péntek esti hevenyészett temetés után, az ünnep elmúltával el akarják siratni, be kívánják balzsamozni, hogy az illendő és megfelelő temetést megadják neki. Ám történetükből, alakjukból, cselekedetükből többet is tanulhatunk.
Egymást bátorítják. Márk evangélista csak annyit mond róluk, hogy „egymás közt beszélgettek” arról, ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejáratáról (Mk 16,3).
A liturgikus szövegünk azonban részletesebb tájékoztatást ad a viselkedésükről, ahogyan egymást buzdítják: „Társnők! Jertek, fűszerekkel kenjük meg az élethozó és eltemetett testet (…) Sietve menjünk (…) imádjuk őt, és vigyünk balzsamot ajándékul (…) és siránkozva kiáltsuk: Ó Uralkodó! Kelj föl, és támaszd fel az elesetteket.” Mennyire fontos lenne napjainkban is, hogy a keresztények ilyen bátrak legyenek, illetve hogy így tudják bátorítani egymást! Egy-egy hitet erősítő szó vagy mondat képes egészen megváltoztatni a bizonytalankodók magatartását. Legyünk hát bátrak ebben!
Jót cselekszenek. „Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja, és Szalome illatszereket vásároltak, s elmentek, hogy bebalzsamozzák” Jézust (Mk 16,1). Ez az a kegyes cselekedet, amelyről már fentebb is szó volt, s ez az a szolgálat, amit az immár halott, sírban fekvő Jézus felé kinyilvánítanak. Szerették őt életében is – ott voltak a kíséretében és gondoskodtak róla (Lk 8,2–3) –, s nem hagyják el őt holtan sem, meg akarják adni neki a végtisztességet. „A reggel felserkent és sírodhoz sietve érkező asszonyok kerestek téged, Krisztus, hogy fűszerekkel megkenjék a te legtisztább testedet” – énekeljük egyik himnuszunkban a sok közül. Bárcsak mindig készen állnánk mi is megcselekedni a jót embertársainknak! Ugyanis valójában Urunknak tesszük azt (Mt 25,40).
Az öröm hirdetőivé válnak. Érdekes módon ez az evangéliumi szakasz azzal zárul, hogy az asszonyok „félelmükben senkinek sem szóltak semmiről” (Mk 16,8). Ám a többi szent író leírásából tudjuk, hogy mégiscsak beszéltek Jézus feltámadásáról legalább a tanítványoknak (Jn 20,18), aztán az apostoloknak (ApCsel 12,13). Egyik himnuszunk pedig nyíltan hirdeti: „Eljövén a kenethozó asszonyok, és a sírt üresen találván, mondták az apostoloknak: Az Uralkodó megtörte az enyészetet, és a pokolban levőket kiszabadítá bilincseikből, azért bátran hirdessétek, hogy feltámadt Krisztus Istenünk, adván a világnak gazdag kegyelmet.” Bárcsak minden keresztény ember tudna ilyen bátor hirdetője lenni a Feltámadottnak! Szebb, boldogabb, nyugodtabb lenne a világ általa.
