Görögkatolikus lelkiség

A virágvasárnap egyetemes ünnep a keresztény Egyházakban. Nem is lehet ez másképp, hiszen annyira beleilleszkedik a megváltói események folyamatába. Bizánci Egyházunkban az ünnepi evangélium (Jn 12,1–18) ezzel kezdődik: „Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment”, ahol Mária vacsora közben előzetesen megkente „a temetésére”, majd azzal folytatódik, hogy „másnap” ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe. Liturgiánk is ennek sodrásába állít be minket, amikor az egyik énekben ezt énekelteti velünk: „Ma Szentlélek kegyelme gyűjtött minket egybe”, mert egy másik ének szerint ugyanúgy „hat nappal a húsvét előtt” vagyunk, amikor átélhetjük a kétezer évvel ezelőtt történteket. Ünnepeljük az önkéntes áldozatára érkező Jézust. Ezen a napon nem csupán a liturgia megjelenítő erejére támaszkodhatunk, amely minden szent liturgia „nagy bemenetében” ezt az eseményt állítja lelki szemeink elé. Most valóságosan átélhetjük az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulást. A nagyböjti lelki harc folyamán egyre jobban megtisztult – vagy legalábbis a küzdelemben felvértezett – lélekkel köszönthetjük a megváltásunkra érkező Üdvözítőnket.
Milyen jó lenne, ha ezt gyermeki lelkülettel tudnánk tenni! Azoknak a gyermekeknek a lelkületével, akikről ezt halljuk az evangéliumban: „Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje, és így köszöntötték: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!«” (Jn 12,13). És úgy tudnánk tenni ezt, ahogy a liturgiánk szövegével énekeljük: „Ágakkal kezeinkben és megtisztult lélekkel, mi is, mint ama gyermekek, dicsérjük híven Krisztust.” Nagyböjti zarándoklásunk folyamán példaképeket kerestünk a vasárnapi evangéliumokban. Íme, most a gyermekek állnak előttünk példaképként. Hogy a mi dicséretünk is úgy szálljon Jézus felé, mint ahogyan „a kisdedek és gyermekek ártatlan ajkairól” szállt.
Mindezek mellett érdemes megfigyelni, hogy a biblikus „hozsanna” szó miként alakult át a liturgikus ünneplés „hozsannájává” és a világi „hozsannázássá”. Az evangélisták a zsoltárt idézik: „Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet! Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Zsolt 117,25–26). Ebből pedig kitűnik a szó eredeti értelme: „szabadíts meg”, vagy „ments meg”. Ezért itt még nincs szó az énekszövegeinkben számtalanszor előforduló liturgikus „dicsőítésről”, „magasztalásról”, „hálatelt kiáltásról”. János evangélista idézett szövegének görög eredetije csupán azt írja, hogy az emberek „kiáltották” Jézus felé a hozsannát, nem pedig „köszöntötték” vele (ahogy a magyar fordításban szerepel). A többi evangélista szóhasználata is hasonló: a nép „kiáltozott” (Mt 21,9), ami a fordításban úgy jelenik meg, hogy „mondta”; az emberek „kiáltották” (Mk 11,9), nem pedig „zengték”; illetve egyszerűen „mondták” (Lk 21,38), s talán ebben az esetben a leghűségesebb a fordítás, mert csupán annyit ír, hogy „kiáltozták”. Tehát az eredeti szövegek alapján egyszerűen a segítség utáni sóvárgásról, annak kifejezéséről van szó. Ám a beteljesedés, a feltámadás fényében mi már mai értelemben is hozsannázhatunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..