A nagyböjt felé közeledve a bizánci Egyház az utolsó előtti, „húshagyónak” nevezett, vasárnapon az utolsó ítéletet állítja lelki szemeink elé. Erről szól a szent liturgia evangéliumi szakasza (Mt 25,31–46), és ezt ecsetelik énekeskönyvünk liturgikus énekei is.
Őszintén el kell ismerni, hogy aki először találkozik ennek a napnak a liturgikus szövegeivel, az elborzad, hátrahőköl a bennük megnyilvánuló rettenetes gondolatoktól. Ezek az énekek ugyanis az elkárhozás lehetőségének borzalmas veszélyét és megvalósulását tárják elénk. Énekeskönyvünk szövegei között csak egy olyan található, amely nem félelmetes: „Akik jót cselekedtek, azok repeső szívvel örvendeznek a jutalom biztos reményében.” De ez is csupán egy félmondata annak a himnusznak, amely egyébként ugyanolyan hangvételű és tartalmú, mint a többi.
Szerencsénkre a napi evangélium híradása kiegyensúlyozottabb, és ezzel egy kis megnyugvást is ad nekünk. Az evangélium „örömhírtermészetének” megfelelően ugyanis nem a fenyegetéssel, hanem a jóságos Isten emberszeretetének bemutatásával kezdődik: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,34). Ő az erőfeszítéseinkből fakadó legkisebb jóságunkat is észreveszi és jutalmazza: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Igen, a nagyböjti szent időre készülve ezen a vasárnapon itt bukkanunk rá a példaképre. Azokat tarthatjuk példaképeinknek, akik az ítéleten a jobb oldalra állhatnak jól megérdemelt jutalomként. Ugyanis ők tudtak jót cselekedni. Nem csupán a hit vezérelte őket az életükben, hanem kifejezésre is tudták juttatni ezt a keresztény élet jó cselekedeteinek gyakorlásával. Szent Jakab apostol gondolatai tökéletes összhangban állnak a fentebbi evangéliumi tanítással. Ha valaki nem segít ruhával és élelemmel rászoruló embertársán, akkor meddő marad a hite: „A hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (Jak 2,17). És nem igazulhat meg, nem üdvözülhet, mert „a hite halott marad tettek nélkül” (Jak 2,26).
Egyházunk már egy nappal korábban, a húshagyó vasárnap előtti szombaton is példaképként állította elénk azokat, akik a keresztény élet cselekedeteit gyakorolni tudták. Az esztendőben ez az első „halottak szombatja”, amit további négy fog követni liturgikus évünkben. Ilyenkor (mint a temetések alkalmával is) azt az evangéliumi szakaszt olvastatja fel az Egyházunk, amelyikben Jézus a halálról, az ítéletről és a feltámadásról tanít. Az ítéleten mindenkinek meg kell jelennie: „akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre”’ (Jn 5,29), s persze, azoknak is, akik gonoszat cselekedtek, hogy ők az „ítéletre”, a kárhozatra támadjanak fel. Biztató számunkra, hogy a két evangéliumi részlet egybecseng: Jézus, jóságából és emberszeretetéből adódóan, előbb mindig a jóról beszél, s csak utána a – jogos – büntetésről.
Mindezek tompítják, de meg nem szüntetik liturgikus himnuszaink félelmetes hangvételét. Jogosnak tarthatjuk ezt, hiszen a nagyböjt küszöbén állunk.
