Görögkatolikus lelkiség

A karácsonyhoz közeledve a Bizánci Egyház két vasárnapot különlegesen kezel és külön elnevezéssel illet: ősatyák, illetve szentatyák vasárnapja. A karácsonyt közvetlenül követő vasárnappal együtt pedig – amelyet az Úr rokonai emlékezetének szentelünk – a mozgó ünnepek egyik csoportját alkotják. Ebben az együttesben a sort az ősatyák vasárnapja nyitja meg. Miért állítja liturgikus rendünk ilyenkor a figyelmünk középpontjába őket?
Keresztény hitünk egyik fontos alaptétele Isten Fia, Jézus Krisztus megtestesülése. Már az ókori Egyház hitvallásai megfogalmazták ezt a tanítást, amely azóta folyamatosan jelen van az Egyházban. Isten emberré lett Jézusban. Az a Fiúisten, aki „az Atyától öröktől fogva született” s aki „megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett”. A 325-ből, illetve 381-ből származó Nicea-konstantinápolyi Hitvallás szövegét imádkozzuk így mindennap a Bizánci Egyház eucharisztikus liturgiájában, illetve zsolozsmájában.
Az Isten lett emberré. De nem úgy, hogy a földre pottyant. Nem is úgy, hogy kívülről érkezett. Hanem úgy, hogy földi édesanyát választott magának az istenszülő Szűz Mária személyében, aki elvállalta ezt a magasztos küldetést (Lk 1,38). Voltak tehát emberi ősei. Liturgikus szövegeink írói a Szentlélektől kapott ihlet alapján Ábrahámot, minden hívő ősatyját állítják a középpontba. Kellett az ő – vakmerőségig elmenő – hite ahhoz, hogy kivonuljon a pogány káldeusok földjéről, és az isteni ígéret teljesedése felé haladjon. Leszármazottainak, Izsáknak, Jákobnak, s aztán a tizenkét pátriárkának szintén szüksége volt a hitre, hogy azon munkálkodjanak, ami az Isten terve volt a megváltásra szoruló emberiséggel. Igaz, nem értették, amit még a próféták is csak látomásban láttak a későbbiekben. De nem ellenkeztek az isteni akarattal. Így haladtak az isteni ígéret beteljesedése felé, s így mutatnak nekünk is példát.
Ezen a vasárnapon az evangélium az Isten országában megvalósuló nagy ünnepi lakomáról szól (Lk 14,16–24). Halljuk benne Isten többszörös meghívását. Mindent megtesz azért, hogy megvalósuljon a terve, s az ember boldog közösségben lehessen vele. Valóban mindent megtesz ezért: még egyszülött Fiát is a világba küldi, a keresztre is juttatja. Egyedül az emberen múlik, felölti-e a menyegzős ruhát, vagy pedig saját akaratából kimarad a nagy ünneplésből.
A karácsonyhoz közeledve – az ősatyák vasárnapján – különösen átérezhetjük, mit jelent a mindennapi zsolozsma kilencedik imaórájának fohásza: „Ne vond meg tőlünk irgalmasságodat Ábrahámért, a te kedveltedért, Izsákért, a te szolgádért, és Izraelért (Jákobért), a te szentedért.” Igen, ők valahol a sor elején állnak, s példát adnak a hitre nekünk, akik már mindent a beteljesedés fényében szemlélhetünk és élhetünk át. Számunkra ugyanis már elérkezett a Megváltó! Mi nem a jövőbe tekintünk sóvárogva, hogy „ó, jöjj, ó, jöjj Üdvözítő”, hanem örömmel éljük át, hogy „ma a Szűz a legfelsőbb Lényt szüli”. Íme, a várakozás beteljesedése, amit az ősatyák előkészítettek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..