A nyár elmúltával óhatatlanul eszünkbe juthatnak Arany János halhatatlan művének sorai: „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele”. Igen, ezzel találkozunk, ha kilépünk az ajtón, a rézsűt érkező napsugár bágyadt fényében, ezt látjuk, ha a rozsdásodó levelekre irányul a tekintetünk. És mégis: a liturgiánk nem engedi, hogy bús-borongós hangulatba essünk! Liturgikus szövegeink egésze – éppen úgy, mint Egyházunk öntudata – Jézus Krisztus feltámadására alapozódik. Így, még ha a húsvéti időn kívül el is halkul a lelkünkben a feltámadás világba harsogó, mindent átható himnusza, soha nem engedi kiveszni azt: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Ezért érdemes élni! Ennek – nem őszi, ködhomályba burkolódzó fényében – érdemes jelképesen is folytatnunk lassuló lépteinket.
Kell az ősz! Az évszakok időkerekének állandóan visszatérő körforgása miatt, ha akarnánk sem hagyhatnánk ki az életünkből. Kell az elcsendesedés, az őszi mélyszántás eredményének biztos tudatában: hogy a föld sötét méhébe hullatott magvakban már ott feszül a kibontakozás új reménysége. Hogy alig várják, hogy az új életre ébredő tavasz vígságával majd együtt harsoghassák a feltámadás himnuszát. Ősszel magunkat is jobban ráhangolhatjuk – rá kell hangolnunk – Szent Pál apostol tanítására, amit a búzaszemről vagy más egyébről mond. Bizony, a halottak feltámadásáról szól! „Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl” (1Kor 15,42–43). No, de ott van ennek az eredete már az Úr Jézus tanításában is: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24).
Mindezek tudatosítása mellett meglehetősen furcsa azt tapasztalni, hogy Görögkatolikus Egyházunk liturgikus szövegeiben nem találkozunk az ősz gondolatával, pontosabban az ősz szóval. Az elmúlásról sokszor szó esik bennük, a feltámadásról még több. De az őszt nem emlegetik. Sem jelképes formájában, sem valóságos jelentésében. Az egyik temetési énekünkben ugyan azt énekeljük, hogy „mint a virág elhervad, s mint az árnyék elmúlik” minden ember, amikor meghal. De a virág hervadása, az árnyék szétfoszlása csak a képzeletünk képernyőjére vetíti az őszt. Mert itt is nagy nyomatékkal kap hangsúlyt a folytatás: „A holtak mind feltámadnak, a veled való találkozásra, Krisztus Istenünk.”
Liturgikus rendünk szerint a szeptemberben kezdődő új évkor szoktunk énekelni az Úrhoz: „Áldd meg kegyességeddel az esztendő koszorúját.” Igaz, ez már az ősz felé hajló időben történik, de nem csupán erre az évszakra vonatkozik, hanem az egész évre. Mint ahogy az évente tíz alkalommal végzett Bazil-liturgiában is ugyanebben az értelemben imádkozik a pap, amikor az „esztendő koszorúját” említi.
Nekünk úgy érdemes az őszre gondolnunk, hogy a feltámadás tavaszát várjuk!
