A Görögkatolikus Egyház július 20-án templomi ünnepet szentel Illés prófétának, ami már önmagában is azt igazolja, hogy kimagasló tiszteletet kap Egyházunkban. Az ünnep liturgikus szövegei pedig alátámasztják, hogy ez nem véletlenül van így. Mindemellett az is érdekes, milyen sok költőt és írót megihletett Illés próféta alakja. Ám ők csupán egyetlen szempontot emelnek ki az élettörténetéből: a tüzes szekéren való mennybevételét. Igaz, ennek megvan a szentírási alapja (2Kir 2,11), de életének és működésének más eseményeit is olvashatjuk a Bibliában, amelyeket a költők és az írók nem hangsúlyoztak, vagy nem figyeltek fel rájuk.
Liturgikus himnuszaink szerzői viszont józanul és kiegyensúlyozottan kezelik Illés próféta történetét. Említik az Ácháb királlyal és a királynéval való ellentétét, menekülését, s hogy közben a hollók táplálták a Kerit pataknál. Megemlítik a száreptai özvegyasszonynál a liszt és az olaj megszaporításának történetét, valamint a halott fiú feltámasztásának csodáját, a bálványimádó papok felett aratott győzelmét és istenélményét a barlangban. Közben pedig egyrészt sok szép jelzővel illetik a prófétát, másrészt az indokot is feltárják, miért lehet őt különösképpen tisztelni.
Az egyik egyszerű jelző, amelyet az énekeinkben találunk: „boldog Illés”, amire következik a magyarázat is: „isteni ihletettségű próféta”. Azért lehetett tehát boldog, mert Istenre figyelt, akitől az ihletet kapta a működéséhez. Ezt értelmezi tovább egy következő jelző: „buzgó Illés”, ugyanis Isten ügyéért buzgólkodott mind a hívő, mind a hitetlen nép között járva. Következésképpen nem lehet csodálkozni azon, hogy egy újabb jelzőt is adnak neki a himnuszok szerzői: „csodálatos Illés”.
Prófétai működésének legfőbb szempontját többszörösen is ismételgetik liturgikus szövegeink, mégpedig azonos, vagy csaknem azonos formában. A lényeg azonban ugyanaz: „Isten iránti buzgóságtól hevíttetvén”, imádsága erejével „esőket fakasztott, legyőzte a bálványimádó papokat”, illetve művelte a többi olyan dolgot, amelyben Isten ereje nyilvánult meg rajta keresztül. Ám nem nélküle!
S hogy mindez miért történhetett így? Azért, mert „fényes világító” volt, aki még a királyt is meg merte feddni. Nem önmaga fényét árasztotta, hanem a „Napkelet alkonyt nem ismerő csillaga” volt, s így tudott kegyelmet közvetíteni. Hiszen „isteni fény által megvilágíttatva egészen az Istené volt”. És ismét visszatér (több énekben is) a buzgóság témája: „Egyháznak alkonyt nem ismerő hajnalcsillaga, ki isteni buzgalomtól” lángolt. De nem öncélúan, hanem hogy számunkra is kiesdje az üdvözülés kegyelmét.
Egy következő liturgikus idézet átvezet utolsó témánkhoz. „Mint teljes fényű csillagot (…) isteni buzgalomtól hevült testbeli angyalt” látjuk a prófétát, s így köszöntjük: „Üdvözlégy, földi angyal és mennyei ember, Illés nagy próféta.” Ember volt, emberi életet élt, de teljesen Istennek szentelten. Elénk pedig célt állít: „Próféták különös ékessége, mert ő mint testben élő angyal és testen kívül élő ember mutatta a megigazulást.”
