Nagyon elgondolkodtatott, hogy minden elmélkedés a böjtről, a sok lelki könyv a számtalan jó gondolattal csak üres fecsegés, ha nincs mellette a kemény testi böjt. A keresztények gyakran félreértelmezik a böjtöt. A próféták arra figyelmeztettek, hogy nem ám az a böjt, hogy lehajtod a fejed és üres a gyomrod, hanem az, hogy irgalmas vagy a többi emberrel… Ebből pedig mi azt szűrjük le, hogy akkor nem is kell böjtölni. Vagyis „visszájáról” olvassuk a próféták üzenetét. Az igazi istentisztelet nem az, amikor tulkokat, bakokat áldoztok föl, hanem a szíveteket adjátok oda. Az ószövetség „logikája” mégis az volt, hogy igenis fel kellett áldozni az állatokat az Úr törvénye szerint, annak jeléül, hogy önmagamat adom oda. Amikor egy szentatya virágvasárnap kapcsán arról beszél, hogy az ünnep lényege nem a ruhák, hanem a lelkek leterítése a feszület elé, ezzel nem arra biztat, hogy elhagyjuk a rítust, vagyis a testi vonatkozást. Különösen abban a posztmodern korban nem, amikor az ember felfedezi a testét. Tehát arról van szó, hogy testünkkel együtt szeressük az Istent, ne csak szellemi értelemben.
Jézus nyomába lépve mindannyiunknak böjtöt kell tartani, amelynek alapja az evésről-ivásról való lemondás. Ahhoz, hogy ebből valóban „újszövetségi böjt” legyen, természetesen Jézussal kell egyesülnünk, lehetőleg napi szentáldozásban, így teljesítve e kemény vállalkozást. Különben „elferdülhet” a böjt: üres vallási gyakorlattá válik, fogyókúrává degradálódik, vagy beképzeltek leszünk. Ha azonban teljesen Jézussal egységben történik, akkor megtaláljuk az alamizsnálkodás módját is…
A böjt tulajdonképpen egzisztenciális imádság. Nem csak az agyam működik, és nem pusztán szép szavakat formálok. Annyira vagyok test, amennyire lélek. Lehetetlen, hogy egyszer ne tanuljuk meg, hogy ez nem két külön „darab", ami össze lett rakva. Szellemi, teremtett személyem az egész testtel együtt alkot engem. Ezért vagyok a dicsőséges feltámadásra rendelve. A böjt tehát megszentelt módja az imádságnak, amelynek során Jézusban mindenestül megnyílok a mennyei Atya számára, hogy befogadjam ajándékát, a Szentlelket.
(Lejegyezte: Pallós Tamás)
A szabadságról
Ötvenéves elmúltam, feleségemmel és három gyerekemmel boldogan élünk. Mindketten keresztény családban nőttünk fel. Ez akkor természetesnek tűnt, utóbb megtudtam, szüleinknek ez néha lemondással is járt. Második gyerekünk épp a rendszerváltozáskor született. Mosolyogva beszéltük nejemmel, hogy ő már teljesen szabad világban nőhet majd fel. Ma már belátom, tévedtünk – sokan a szabadságot és a szabadosságot összekeverik -, az pedig nem hozza el az igazi szabadságot.
Húsz éve számtalan más dologban is reménykedtünk. Tisztes anyagi jólétben, egymás megbecsülésében, erkölcsi, szellemi fölemelkedésben, a vallás szabad gyakorlásában. Utóbbi olyan értelemben megvalósult, hogy gyerekeinket nemcsak abba a nyolc egyházi iskola egyikébe írathattuk be… Választottunk hát egy számunkra megfelelőt, s azt gondoltuk, ezzel gyerekeink vallásos nevelése a házon kívül is biztosított, igaz, nem akartuk e felelősséget csak az oktatási intézményre hárítani. Feleségemmel szinte hetente beszéljük, amikor a gyerekek teljesen maguktól is elmennek misére, néha áldoznak is, hogy a „csatát ez ideig megnyertük”. Reménykedünk, hogy a szabados világban pár év múlva már gyerekeink is megerősödött hittel állják majd a kísértéseket.
Hamvazószerdával elkezdődött a nagyböjt. Már előző nap jeleztük gyerekeinknek, ne csodálkozzanak, de tízóraira sajtos zsömle lesz. Azt pedig maguk döntsék el, reggeliznek vagy tízóraiznak, hogy a böjtöt tartani tudják. Ártatlan szemekkel egyszerre kérdezték tőlünk: ezt komolyan akarjátok venni? Nehezen válaszoltam, mert megdöbbentem, illetve kétségbeestem. Igen. Mindez nem nagy ügy. Egy kis lemondás. Hozzátettem, szerintem is a szenvedélyek egyikéről kellene lemondanunk egy napra, egy hétre, a nagyböjtre, esetleg egy életre. Az nehezebb volna. De az egyház törvénye ezt írja elő, legalább ezt teljesítsük…
Szóval a nagyböjt során azért fogok imádkozni, no meg gyerekeimnek valamilyen módon példát mutatni, hogy nagypénteken ne döbbenjenek meg, ha csak háromszor ehetnek, s rájuk szólok, ha szobájukból korosztályuk zenéje szűrődik ki, hogy ezt nem illik. Legyenek szabadok, ennek én örülök a legjobban, de tudják, ismerjék a szabadság korlátait is.
Bókay László
Hagytuk, hogy elvigyék tőlünk?
Húsvét felé a hívő emberek igyekeznek rendbe tenni lelki életüket – elvégezni a szentgyónást, megtartani a böjtöt, jobban figyelni Isten igéjére. Látom, ezt teszik az imacsoport tagjai is, amit vezetek, ezt teszem én is. Azonban elgondolkodtató: ez a „kampányszerű” Istenre figyelés nem képmutatás-e?
„Vajon szomorkodhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” – teszi fel a kérdést Jézus, mikor a szemére vetik, tanítványai nem böjtölnek. Azt is ő mondja: „Én veletek vagyok mindennap.” Akkor viszont hogyan lehetséges annak a mondatnak is az igazsága: „Eljönnek a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek”?
Úgy hiszem, erre a negyven napra nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, nekem. Mert valahol hagytuk, hogy elvigyék tőlünk a vőlegényt. Azonban az ő böjtben való „visszaszerzése” nem kellene, hogy csupán a húsvét előtti időszakra korlátozódjon. Hogyha most azért kezdek el hirtelen lelki életet élni, mert szerintem Jézus vagy az egyház elvárja, mert ez a szokás így nagyböjtben, az valóban képmutatás. Én most ebben a negyven napban egyszerűen csak szeretnék úgy felkészülni húsvétra, hogy az maradandó legyen bennem. Amit várok a nagyböjttől, valójában egyszerű: a feltámadást.
Szalontai Anikó
