Mi ez, kérdezhetnénk: egy protestáns küldöttség búcsújárása egy szent életű katolikus asszony sírjánál? Egyfajta „önkéntes ellenreformáció”? Vagy éppen a XIV. században elkészült marburgi Szent Erzsébet-templom s maga a díszes síremlék vonzotta volna Molnár Albertet újra meg újra erre a kultikus erejű zarándokhelyre? Korántsem. Mindössze arról van szó, hogy a német viszonyok között nagyon otthonosan mozgó magyar teológus egyrészt ismerhette Luther személyes nagyrabecsülését Szent Erzsébet iránt, másrészt tudta azt is, hogy Hessen tartománygrófja, Móric igen nagy becsben tartotta magyar „ősanyját”. Olyannyira, hogy részben az ő tiszteletére, részben a rá jellemző szellemi kalandvágyból és mohósággal (ha nem is túl jeles eredménnyel) magyarul is kezdett tanulni. Ez a „Tudós” Móric volt egyébként Szenci Molnár legfőbb németországi patrónusa, munkáinak nyomdához segítője, s számos beszélgetésük során nyilván szóba került Erzsébet közszeretetnek örvendő, a két nemzetet egymáshoz közelebb hozó személyisége is. A hesseni Erzsébet-kultusz egyébként olyan nagy volt, hogy reformáció ide vagy oda, az egyébként döntően protestáns tartomány Haina nevű városkájában, az ottani kórház kápolnájában egy emlékművön Fülöp őrgróf mellett Szent Erzsébet látható, mint az elesettek, betegek gyámolítója.
Szenci Molnár Albert személyes Erzsébet-tiszteletét ékesen bizonyítja az is, hogy leánygyermekei közül hárman is ezt a nevet kapták a keresztségben: az 1614. október 31-én született Erzsébet, az 1620. november 20-án született Erzsébet Kunigunda és az 1623. április 15-én született Mária Erzsébet. A három kislány közül sajnos csak az első érte meg a serdültebb kort, két húga kevesebb, mint két, illetve fél esztendeig élt, a kor tragikus gyermekhalandóságára jellemző módon. Mivel Árpád-házi Szent Erzsébet egyénisége, ténykedése nagyon könnyen rokonítható a magyar reformátusság mindenkori diakóniai szolgálatot végzőinek céljaival, vállalásaival, mi, XXI. századiak is tiszta szívvel csatlakozhatunk Szenci Molnár Albert és német protestáns kortársai Erzsébet iránti érdeklődéséhez, szeretetéhez és megbecsüléséhez.
Azt is hozzá kell tennem e kis történethez, hogy a protestánsok által ápolt Szent Erzsébet-kultusznak volt egy nem túl szerencsés, bár a szent életű asszony iránti érdeklődésről tanúskodó, világtörténelmi „vad hajtása” is. Azért volt hiteltelen és elfogadhatatlan, mert nem a mélyről fakadó szeretet és elismerés sarjasztotta, hanem javarészt a politikai számítás. Ezért aztán nem a Szenci Molnár és társai síremlék-látogatásához hasonló, szép és megható tisztelgő gesztus lett belőle, hanem csak üres captatio benevolentiae. A harmincéves háború egyik apró epizódja ez, amikor 1619 telén Elizabeth Stuart, V. Frigyes pfalzi választófejedelem nagy európai trónra vágyakozó hitvese sajátságos taktikával igyekezett a maga és a férje oldalára állítani frissen megszerzett, 1620. november 8-án már el is veszített „téli királyságuk” hangadóit, elsősorban a prágai udvar hölgyeit. Igaz, hogy nagyon szeretett férjének is kedveskedni kívánt ezzel a „színházasdival”, aki nagyra tartotta korábban már említett rokonát, a Szenci Molnárunknak oly sok segítséget nyújtó „Tudós” Móricot, Szent Erzsébet elkötelezett hívét. Az angol királylány ugyanis azt fundálta ki új alattvalóik megnyerésére, megpuhítására, hogy egy udvari fogadáson Árpád-házi Szent Erzsébetnek öltözött, s kötényéből rózsa alakúra formázott kis kalácsokat osztogatott nagy lelkesen a cseh hölgyeknek. Akik azután kendőzetlen egyszerűséggel a padlóra dobálták a Szent Erzsébet-legenda nyomán kreált süteményeket. Ezzel természetesen nem magát az Árpád-ház irgalmas szívű, Európa-szerte tisztelt alakját utasították el, inkább a színjáték hamis és kimódolt volta kelthetett bennük heves ellenérzést. Olyannyira, hogy azután minden udvari etikettet félrehajítva vegyék semmibe, tiporják szó szerint a porba az új, egyébként kifejezetten pompakedvelő és ambiciózus „angol Erzsébet” nem rossz szándékú, de bizony nagyon ügyetlen és mesterkélt közeledését.
Tudom, a reformáció hónapjában általában nem ezeket az epizódokat szokás emlegetni. Mégis, a világrengető hitéleti események, a „fősodor” mellett olykor érdemes odafigyelni az apró dolgok fényeire és árnyaira is.
